A Horda vezetői – Garrosh – 1. rész

“Csalódtam benned, Garrosh.”

Bárhogyan próbálkozott, ezen szavak emléke csak nem akart eltűnni. Nem számít, hányszor hallotta a büszke “Üdv, nagyúr” köszöntést Angmar Pörölyében, vagy hogy meddig ácsorgott a Harag Kapujának romjai előtt, a mágikus tüzekre meredve, melyek még mindig égtek. Még a rátámadni merészelő ellenséges szörnyetegekre vagy élőholtakra kiosztott fejszecsapások is csak átmeneti megnyugvást jelentettek. Még az arcára fröccsenő forró vér sem volt képes feledtetni azt a hangot. Amint visszatért az útra, újra és újra hallott minden egyes szót a fejében, egy ütemre a hóban gázoló óriás farkasának lépteivel.

Talán a hadúr jelenléte a háta mögött volt az oka annak, hogy a szavak nem tágítottak fejéből. Thrall úgy döntött, elkíséri őt útján Dalaranból vissza a Warsong Erődbe. Azt mondta, látni akarja northrendi területeiket. Garrosh úgy érezte, gyámkodnak felette, ugyanakkor lehetőséget is szimatolt ebben. A Horda northrendi betörése messze nem volt egyszerű történet. Thrall most meglátja majd mindezt. Biztosan el fogja ismerni az ezen a fronton elért eredményeiket!

Garrosh beleköpött egyet a sásba Malak, a farkasa hátáról. A Kum’uya tó mögöttük terült el, hatalmas tükörnek látszódva a kora reggeli szürke égbolt alatt. Délután elérik Warsong Erődjét, de még ha lassan haladnak, akkor is legkésőbb alkonyatra ott lesznek. Be kellett vallania magának, alig várta, hogy láthassa Thrall arcát a megérkezésükkor.

Sajnos nem tudták kellőképpen értékelni az erődöt, amikor közel értek. Garrosh azonnal észrevette, hogy a nerubok már megint betörtek a kőfejtőbe. Fintorgott egyet. Mindegy, hogy milyen hatékony blokád alá vonták Azjol-Nerubot, az óriás rovarok mindig találtak utat nyugat felé. A tundra fagyos szelei messzire vitték félreismerhetetlen visításukat.

– Előre! Támadás! – adta ki a parancsot Garrosh az őket kísérő Kor’kron lovasoknak, teljesen megfeledkezve a tényről, hogy nem ő a rangidős a csapatban. Malakot gyors futásra ösztökélte, és már rég maga mögött hagyta a társaságot, mire eszébe ötlöttek az illemszabályok, melyek szerint Thrallra kellett volna hallgatnia. Nos, az illemszabályok még nem nyertek eddig csatákat. Az akciók igen.

A csatazaj lassan elért hozzájuk, ahogy közelítettek – az őrök kiáltásai, a tüzérség tompa moraja, a fémfegyverek és a nerub kitin találkozásának jellegzetes hasadó reccsenése. Garrosh előkapta baltáit, pulzusa felgyorsult a várakozás izgalmában. Átugratott a kőfejtő peremén – Malak egy pillanatra sem torpant meg. Leszánkázott a falon, átugratott a a fejtéseken és állványzatokon, és egy kiáltással Garrosh máris a csata sűrűjébe vetette magát.

Az előtte álló nerubnak esélye sem volt reagálni. Garrosh első csapása mélyen belevágott a torába, a második ütés pedig az egész elülső felét leválasztotta a törzséről. A vele hadakozó őr meglepődve nézett fel, fejszéjét mindenre készen felemelve. Garrosh rávigyorgott.

– Hellscream! – kiáltott a harcos, tisztelegve. Társai felé fordult. – Hellscream nagyúr visszatért!

Garrosh válaszul felemelte egyik fejszéjét.

– Verjétek őket vissza! – mennydörögte harcosainak. – Emlékeztessétek ezeket a férgeket, hogy mi jár azért, ha megtámadják a Hordát! Lok-tar ogar!

Garrosh érkeztével a védők új erőre kaptak, és előretörtek, hangos “Lok-tar ogar!” kiáltással. Egy óriási bogárszerű szönyeteg uralta a kőfejtőt, és Garrosh feléje irányította farkasát. Az ork farkasokat ugyanúgy harcra képezték, mint lovasaikat, így Malak mélyen a nerub egyik lábának tövébe mélyesztette agyarait, miközben Garrosh lepattant a hátáról. Bármilyen előnyökkel is járt a hátasról harcolni, mindig is jobban érezte magát, ha szilárd földön vethette meg lábát.

A nerub dühösen sziszegett, és elülső lábaival az ork nyaka felé csapott. Garrosh hárította a támadást, majd baltája erőteljes suhintásától a végtagok levágott karmos részei messzire repültek. A rovar hátratántorodott, és Garrosh gyakorlatilag utánatáncolt, hűvös eleganciával lendítve baltáit. Vére dalolt ereiben, a harci láz szinte égette mellkasát. Sosem gondolodott el annak az iróniáján, hogy akkor érezte magát leginkább élőnek, mikor a halállal táncolt.

Garrosh a szörnyeteg tora felé vágott, miközben Malak a lábait marcangolta, megakadályozva ezzel, hogy a rovar visszanyerje egyensúlyát. Épp újabb csapásra készült, amikor valami fényes villanás, majd az azt követő éles reccsenés és a megpörkölődött kitin szaga pillanatra összezavarta. Thrall is csatlakozott hát az összecsapáshoz. A nerub veszített, és nem volt hova menekülnie. Garrosh bizonyosságot érzett, ahogy felemelte baltáját és bevitte a végső csapást, amely kettéhasította a rovar fejét.

És Garrosh tudta, hogy ezzel megnyerték a csatát. Annyi dolguk maradt, hogy felszámolják a kisebb, még csatározó nerubok ellenállását a kőfejtőben. Látván az őrök küzdelmét, Thrall maga elé emelte a Végzetpörölyt, és mormogott valamit – Garrosh nem tudta kivenni a szavakat. A hadúr parancsára a szél hirtelen üvöltve felerősödött, a levegő sistergett, és Garrosh tarkóján ettől az égnek meredt minden egyes szőrszál. Thrall felüvöltött, és egy vakító villámot idézett az utolsó ellenálló ellenséges csapat kellős közepébe, a szétugráló ork őrök közé. A robbanás megpörkölődött kitindarabokkal szórta teli a sziklákat.

Garrosh magához hívta Malakot, és szórakozottan rárakta kezét, amint a csapatait szemlélte, elégedetten a sikerrel. Az összecsapás gyors volt, de kielégítő. Sajnálatos, hogy a Horda pont az ősi nerub királyság egy ilyen forgalmas pontjára építette az erődöt, de a támadások egyre ritkábbak lettek, és biztos volt benne, hogy hamarosan teljesen abba is maradnak majd. Katonái egyre hatékonyabbak lettek minden egyes összecsapással, a vonalak ezidáig mindig kitartottak. És ezután is ki fognak.

Garrosh felsétált a rámpán az erőd bejáratához, ahol Razgor nagyúr várakozott, kardjairól még mindig csöpögött a sűrű nyálka.

– Ideje volt már ideérned – mondta, az izzadságot törölgetve arcáról. Garrosh felnevetett.
– Ki nem hagytam volna a lehetőséget, hogy agyoncsaphassak pár túlméretezett bogarat – felelte.

Razgor is vigyorgott.

– Thrall hadúr csatlakozott hozzám Dalaranban – folytatta Garrosh, – hogy szemügyre vehesse northrendi birtokainkat.

Miközben beszéltek, Thrall felmászott az ösvényen, és Garrosh mögé állt. Razgor szeme elkerekedett, majd biccentett. A körülöttük várakozó katonák felé fordult.

– Üdvözöljük a visszatérő Hellscream nagyurat! – jelentette be. A katonák éljeneztek és a fegyvereiket lóbálták.

– És üdvözöljük – tette hozzá hangosabban – a hadurunkat! Íme Thrall, Durotan fia!

Az összegyűlt harcosok szinte egyszerre fordultak Thrall felé, tisztelegtek – minden tekintet rajta csüngött. Razgor előrébb lépett, és ő is szalutált.

– Megtisztelsz minket látogatásoddal, hadúr – mondta. Thrall tekintete végigfutott az erőd magas kőfalain, a vasalásokon, majd a kőfejtőn, ahol az előbb küzdöttek, és végül megállapodott Garroshon, aki visszabámult rá.

– Orgrimmarra emlékeztet – mondta. – Lenyűgöző!
– És még lenyűgözőbb belülről – felelte Garrosh. – Körbevezetünk!
– Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – válaszolt Thrall.

Kapcsolódó bejegyzések

A hadjárat vége →

Blackrock Depths mini útmutató →

Sunken Temple mini útmutató →

Maraudon mini útmutató →