Készült 2008. május 28. | írta Roodie
Előszó
Egy újabb fordítás olvasható alább – eredeti címe “The Tribulations of a Megalomaniac Warlock“, és egy ( sajnos ) Alliance warlock – azaz a fordításban boszorkánymester – világuralomra törésének kalandjait meséli el sok-sok fejezetben. Nem sírvaröhögős, inkább csak mosolyt fakaszt, s néhol szarkasztikus, de én jól szórakoztam, remélem Nektek is tetszeni fog. Az eredeti történet már a 44. fejezetnél tart – ha elnyeri az első kettő a tetszéseteket, akkor a többi is meg fog jelenni.
Első fejezet – az alvilág királynőjének születése
Már akkor is kérdéseket tettem fel magamnak, amikor pici lány voltam, “Újkhaaratker” méhében. Mindez pedig azért, mert a többi magzattal ( némely vidékeken n00bnak is nevezik őket ) ellentétben én nagyon is tudatában voltam már a világnak, önmagamnak, és tudtam, erősnek kell lennem ha át akarom vészelni a megpróbáltatásokat, valamint a sok ezer bajkeverőt akik az előbb említett megpróbáltatásokat okozzák.
Kérdeztem magamban – vajh mily alakban uralhatnám legeslegjobban a világot?
Hihetetlen jövőbelátó képességem 8 fajt mutatott nekem. Hogy biztosan ne mulasszak el semmi fontosat, egyenként megvizsgáltam őket.
Először is, az emberek.
Első benyomásom a szörnyű banalitás és az ambíció nyilvánvaló hiányának szerencsétlen párosítása volt. Semmi ami naggyá tenne engem. Persze az emberek nyitottak a lehetőségekre és bármi válhat belőlük. Ráadásul az emberi lélek erős és éber, így tökéletesen alkalmas a tiszteletet parancsoló megjelenésre. De egyelőre félretettem őket.
Következő, a törpék.
Nos, lehet sokan megbotránkoznak – ilyen szörnyű teremtményeket sosem láttam még! Törpe! Még hogy ÉN törpe nő legyek? Inkább meghalok! Hamar megértettem hogy eme faj gyengécske mentális képességei komoly akadályt jelentenek a finom módszerek megértésében; ráadásul a törpe nők szinte megkülönböztethetetlenek a törpe férfiaktól, így teljességgel elképzelhetetlen volt hogy törpe legyek. Persze ha valaha is szükségét érzem majd hogy puszta kézzel vágjak ki egy fát, akkor egy percig sem haboznék és törpe lennék.
Majd a gnómok jöttek sorra.
Ezeknek a nyamvadt lényeknek a kinézete rögtön felidegesített, ahogy megláttam őket, de el kell ismernem, a fejlett intellektusuk megfelelőnek tűnt szellemi nagyságom befogadására ( nos, majdnem ). Azonban jobban megvizsgálva őket rá kellett döbbennem, hogy energiáik nagy részét azok utálatára fordítják, akik kicsúfolják őket a méreteik miatt – és ez valódi megszállottsággá érett bennük. Mivel egyáltalán nem szívleltem az ötletet, hogy ordítoznom kelljen ahhoz hogy figyeljenek rám, vagy hogy a gnómfoci ( ahol a labda egy gnóm ) betiltásáért harcoljak egy életen keresztül, ejtettem az ötletet hogy gnóm legyek.
Az elfek.
Rögtön szerelmes lettem az elfek megjelenésébe. Nagy, erős, karcsú, tökéletes megjelenés egy hozzám hasonló istennőnek. Sajnos azonban a mágiáról alkotott képük meglehetősen különbözött az enyémtől, így le kellett mondanom az ötletről. Még az is megfordult a fejemben hogy hagyom a csudába a fekete mágiát és elf leszek, de akkor megláttam az elf nők teljesen obszcén, kéjvágyó táncát, és attól a pillanattól fogva elviselhetetlennek tartottam még az ötletet is – a feslettség a succubus dolga.
A jövőbe látásom ezután egy tehenet mutatott. Valamiféle tévedés lehetett.
A trollok
Csúnya. Igen, ravasz is, de randa az összes. Valaki más bizonyára hasznukat vette volna, de az én tervem az volt hogy dicsőséges megjelenésemmel viszek fényt a pokol ösvényeire, és hát valljuk be, a trollok erre nem igazán alkalmasak.
Orkok
Na ez már elég erős és kellően okos megtestesülésnek tűnt a céljaim szempontjából. El kell ismernem, egy pillanatig eltűnődtem a dolgon, de aztán megláttam hogy a ork férfiak hogyan viselkednek az ork nőkkel. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, legyen elég annyi, hogy az ork szaporodás és a hozzá kötődő szokások és rítusok tudatában pillanatok alatt elfelejtettem az ötletet ( valahogy egyáltalán nem érzem úgy hogy 150 üvöltő ork kölyköt szeretnék felnevelni ).
Élőholtak
Valóban, vonzott a mágikus erejük, de hogyan lennék képes uralni a világot úgy, hogy közben férgek nyüzsögnek a bőrömön? Igen, a legerősebb mágusok közül sokan élőholt lichek voltak, de vajon nem lenne ez az egész hatalom dolog sokkal érdekesebb ÉLVE?
Ekkor csodás előrelátó képességem eszembe juttatta, hogy mivel mind anyám, mind apám ember, valójában nincs is sok választásom.
Így hát eldöntetett, ember leszek, egy boszorkánymester, az egyetlen foglalkozás ami tetszett. Hogy miért? Mert egyesíti a hatalmat és a felsőbbrendű lénynek irányítását, mert egy valós út a dicsőség felé, egy kapu a hatalomhoz, autóút a pokolba! AC/DC a király! Ööö… ezt most miért is mondtam?
Második fejezet – a legenda első lépései
Miután gyorsan felnőttem és kamaszodtam – valójában ebből az időszakból semmire nem emlékszem… Nem furcsa ez? Bár ez valószínűleg istennői mivoltom miatt lehetett, nem volt időm ilyen alantas dolgokra. Na, mindegy, szóval ahogy elértem a felnőtt kort, elhatároztam hogy ideje a tettek mezejére lépni és profi boszorkánymesterré válni.
Egy szövetségi hivatalnokhoz küldtek – görnyedezett a kor és az állandó aggódás miatt, s láthatóan nagyon fárasztotta már az ifjú újoncok állandó jövés-menése.
– Név?
– Én a legmagasztosabb, legcsodálatosabb, legelmésebb és isteni…
– Név?
– Szinapszis.
– Ez egy név? – kérdezte az öreg, láthatóan kételkedve.
– Igen, az enyém. Jól jelképezi az intellektusom elképesztő nagysze…
– Szinapszis, oké. Mire jelentkezik?
– A sötét erők nagy őrizője szeretnék lenni, hihetetlenül erős, olyan, ki titánokat szelídít, és…
– Sámán?
– Nem, boszorkánymester. Írja le.
A hivatalnok megtette és adott nekem egy papírt róla, amelyen végre boszorkánymesterként szerepelt a nevem, készen a csodás karrier kezdetére. Majd folytatta.
– A küldetéseit a helyi boszorkánymester kiképzőtől kapja meg, menjen a Northshire Apátságba, elég könnyű megtalálni, a sarok után forduljon északnyugatnak, majd…
– Apátság? De én nem apáca akarok lenni! Egy démoni templomot akarok, egy pokoli oltárt! De egy áldozati kőkör is megtenné!
A hivatalnok robothangon válaszolt.
– A szövetség minden új tagja Northshire apátságának a tanításait követi. Ha a beavatás megtörtént, oda megy ahová akar. Ha nincs több kérdése, akkor viszlát és szép napot.
Az öreg írnok majdnem az arcomba csapta az ajtót. Fogalmam sem volt mit kell majd csinálnom, ha odaértem az apátságba. Amit elég könnyű volt amúgy megtalálni, magára az utazásra nem is emlékszem már, annyira eseménytelen volt. Mindegy, amikor odaértem, számos fiatal újoncot láttam mindenfelé rohangálni, sürgölődtek mindenhol, nagyon lekötötte őket egy számomra ekkor még érthetetlen feladat.
Mielőtt valamelyiket megkérdezhettem volna, hogy mégis mi a csudát művelnek, az egyik őr megszólított.
– Hé, boszorkánymester! Azé’ jöttél ide, hogy a mágia mestere legyé’?
– Már az vagyok, köszönöm szépen…
– Ó, ha-ha, nagyon vicces. De mielőtt így is lenne, teljesítened kell pár feladatot a Szövetség számára.
– Feladatot? Senki nem beszélt nekem feladatokról.
– Márpedig néhányat teljesítened kell ha fejlődni akarsz! Na, itt is az első küldetésed!
Küldetés? No, ez már sokkal jobban hangzott mint holmi alantas feladat.
– Na, eredj oda ahhoz a szűcshöz ottan, van valami baja a farkasokkal, úgy néz ki kellene neki pár szőrme, amit azokról a farkasokról kellene lenyúzni.
Elkiabáltam.
– Farkasok?
– Aha, farkasok.
– Viccel velem ugye?
– Ööö, nem, miért tenném? De azokkal a koboldokkal is elbánhatsz amott.
Otthagytam az őrt, mivel a vágy, hogy átkot mondjak rá, egyre erősebbé és erősebbé érett bennem. El kell bánnom egy pár farkassal, csak hogy megmutassam milyen jóravaló közkatonája vagyok a Szövetségnek. Na csak várjátok ki amíg a világ ura leszek!
Ám egyelőre a farkasokkal kellett foglalkoznom. Volt ugyan egy tőröm, de határozottan elleneztem a gondolatát a kézitusának, félvén hogy letörik a körmöm. Végre a mágikus erőim felszínre törhetnek! Korábban hencegtem kicsit, valójában mégsem voltam még teljesen a mestere a mágiának. De bőven elegendő szakértelmem volt ahhoz hogy pár ordassal elbánjak.
Ahogy az apátságot ölelő erdőbe értem, megpillantottam az egyik farkast, akivel el kellett bánnom – minden figyelmét a körülötte ugrándozó nyuszikra fordította. Halkan közelebb osontam, előkészítve egy varázslatot. Hirtelen felemeltem a kezem, és éreztem ahogy a mágia előtör.
És ekkor…
Egy pajzs jelent meg a fejem felett. Francba. Rossz varázslat. A farkas csodálkozó pillantást vetett rám, azon tűnődhetett, vajon mi a fenét akarok én itt. Dühösen kinyitottam a varázskönyvemet, átkozván a szokásomat, hogy mindig előrelapozok, ahelyett, hogy alaposan végigolvasnék mindent.
Miután javítottam a tévedésem, egy lüktető árnylövedék formázódott meg a tenyeremben, nagyon fenyegető kinézettel. Gyilkos pillantást vetettem a mit sem sejtő farkas felé. Az árnylövedék süvített a levegőben, s a farkas a levegőbe repült az erejétől. Rádöbbenvén hogy azok a fekete és lila izék tényleg bántanak, úgy döntött, ideje némi bosszúállásnak, és megrohamozott.
Átkozódva, hogy nem pusztult el rögtön, gyorsan előkészítettem egy újabb varázslatot, de a farkas már rajtam is volt, és csak a tőrömnek köszönhettem hogy túléltem, amit gyorsan előrántottam és a fejem fölé emeltem, így időben lesújthattam amikor a farkas a torkomnak ugrott. Az állat tekintete elhomályosult.
Ahogy sietősen törölgettem a vért teljesen elázott ruháimról, eldöntöttem hogy a közelharc TÉNYLEG nem nekem való. Megoldás – találnom kell egy balekot.
Gyorsan körbetekintve négy potenciális gyalogot találtam: egy mágust, egy tolvajt, egy papot és egy paladint.
A mágussal kezdtem. Hogy jó első benyomást tegyek, és megmutassam neki a démoni mágia erejét, gyors egymásutánban három árnylövedéket eresztettem egy gyanútlanul vakarászó farkasba. A véres massza ami maradt belőle elégedett mosolyt csalt arcomra, és büszkén szóltam oda a mágusnak, hogy “na ezt csináld utánam”.
Egy nagyobb farkast választott, és hatalmas tűzgolyót varázsolt rá. A szerencsétlen egy nagy durranás közepette egyszerűen eltűnt, csak némi hamu maradt utána. Rosszulléttel küszködve hagytam ott a mágust, aki alig bírta visszafojtani a vigyort.
A tolvaj teljesen figyelmen kívül hagyott engem – mindenütt farkas-belsőség borította, ahogy szisztematikusan ment egyik farkasról a másikra és gyilkolta őket. Már órási halom farkastetem hevert mellette. Tolvaj volt vagy mészáros?
A pap megpróbált meggyőzni arról hogy milyen remek segéde lehetnék, és ha én harcolnék helyette, ő ingyen gyógyítana engem. Úgy tűnik nem csak nekem volt szükségem gyalogra.
A paladinnak úgy 37 percre volt szüksége hogy megölje az első farkast. Mivel én meglehetősen gyorsan akartam hatalmas lenni, inkább úgy döntöttem, hogy keresek valaki mást…
És ekkor hirtelen rádöbbentem valamire: mivel boszorkánymester vagyok, csak annyit kell tennem hogy megidézek egy démont!
A tanító ugyan azt mondta hogy kicsit tapasztaltabbnak kellene lennem a démonidézéshez, de megfeledkezett arról, hogy milyen ravasz is tudok lenni! Mivel magammal hoztam a tolvaj által lemészárolt farkasok bőrét, kénytelen-kelletlen beleegyezett hogy megtanítja nekem az idézés varázslatot.
Felvettem a ceremoniális köpönyegem, a szertartás igéi csak úgy röppentek ajkaimról gyors egymásutánban, s energia kezdett gyűlni a fejem fölött, afféle mágikus gyémánt alakját felvéve.
– Ó, nagy démonok, ó hatalmas Balrog, alvilág erői, Lektrosokk urai! Halljátok hát hívásom, s küldjetek nekem egy társat, kire hű szolgátok bizton támaszkodhat! Segítsetek! Lééééccci!
– Az utolsó szavaid igazán szükségtelenek voltak – tette hozzá a tanító.
Egy hatalmas manaörvény nyílt előttem, és egy láng borította lény mászott ki, egy valódi démon, egy igazi pokolfajzat. A kreatúra előlépett, és egy kiáltással elárulta nevét.
– BIZROT!
– Mi ez az izé? – kérdeztem.
– Egy imp – felelt a tanító.
– És… erős?
– Hm… Az attól függ.
– Elég gyengének tűnik.
Mikor látta hogy nem foglalkozunk vele, a démon úgy döntött… ( folyt. köv. )
Tetszik(0)Nem tetszik(0)