Elder Scrolls Online – az első lépések

Elder Scrolls Online. Azt hiszem, nem találkoztam még az elmúlt közel 10 év alatt olyan MMO játékkal, amelyikről ennyire meg lett volna az emberek véleménye már a megjelenés előtt. “Skyrim Online” – szajkózták sokan, és ezt értették negatív kritikának és pozitívumnak egyaránt, szövegkörnyezettől függően. Biztos bukás, ebből nem lehet jó MMO, alkalmatlan rá, mondja az egyik tárbor. Ez lesz az évtized legjobb játéka, felel a másik. Azt hiszem, mindannyian láttuk a példákat a vitákra, és ezen a nyílt béta sem segített sokat, legalább annyian csalódtak annak során a játékban, mint ahány kétkedőt győzött meg végül.

Én magam teljesen bizonytalan voltam. A béták idején munka miatt nem volt sok időm foglalkozni vele, a zárt bétás hétvégék során összesen talán három órát ha sikerült játszanom, két etapban, persze két különböző karakterrel. És nem tetszett. Unalmas volt, jellegtelen, az animációk sem tetszettek, egyáltalán nem is volt kedvem belépni azon az esős második vasárnapon, pedig hatalmas Skyrim-rajongó vagyok. Persze emlegették sokan, hogy ne adjam fel, hogy ha a kezdőzónából kilépek, kinyílik a világ, és egyből izgalmas lesz minden, de úgy voltam vele, ha egy MMO játék nem képes még minimálisan sem beszippantani az első fél óra alatt, az bizony nekem nem kell. Pláne a sok eddigi csalódás után – Conan, Aion, Tera, Warhammer és társaik, minden vackot (elnézést az emített játékok rajongóitól) kipróbáltam egy időben, ami megjelent.

A megjelenés előtt nem sokkal nézegettem azért a patchek leírását, és picit meglepődtem – rengeteg jelzett problémára rárepült a fejlesztőcsapat a hibajavításokon felül. Az hagyján, hogy az animációkon finomítottak kicsit, de az azért nem gyakori, hogy pár héttel az indulás előtt teljesen átalakítják a kezdést, és választást adnak a játékosok kezébe azzal, hogy rögtön a frakciójuk fővárosába kerülnek a nyitány után, rájuk bízva, hogy merre tovább. Mindenképp jó jel, ez a megfelelő hozzáállás. Ezzel együtt továbbra is hezitáltam, nem nagyon mertem előrendelni. Kapóra jött hát a hazai forgalmazó ajánlata – egy cikkért/cikksorozatért cserében kap szerkesztőségünk egy példányt. Kecske is, káposzta is, majdnem 2 egész másodpercig gondolkodtam a dolgon, de mivel az volt az infó, hogy ez nem fizetett hirdetés, azaz nem nyalni kell, hanem egy rendes cikket írni a tényleges benyomásaimról, hamar rábólintottam, és még aznap neki is vághattam a headstartnak.

Nem bántam meg. Ha egy kifejezéssel kellene összefoglalnom az elmúlt néhány nap tapasztalatait, akkor a “kellemes meglepetés” lenne az első, ami eszembe jut. Persze a nyitány maga nem sokat változott, továbbra is ugyanazt a ronda és fantáziátlan sötét környezet, mint a bétában – ami persze tökéletesen megfelel a sztorinak, de nekem akkor sem tetszett. Viszont negyed óra alatt túl lehet rajta lenni, kényelmes tempóban, a felülettel ismerkedve sem több fél óránál,  a második karakternél már át is lehet lépni. . Az animációkon tényleg finomítottak, persze nem tökéletes még mindig, hajlamos a karakter picit szinte lebegni futás közben, főleg, ha nagy a szintkülönbség, azaz erős lejtőn vagy emelkedőn közlekedik, de immár nem zavaró, és nem is annyira tűnik csípőficamosnak szaladgálás közben.

Sokáig tűnődtem a karakteremen egyébként, ami az engem ismerőket bizonyára nem lepi meg. Már a faj kiválasztása is gondot okozott – izmos, de büdös ork legyek, kifinomult breton, vagy nemes birodalmi (a Resonance a Daggerfall Covenant frakciót erősíti)? A karakterosztály még nagyobb problémát okozott, és ehhez már szükséges egy kis háttér is, ugyanis ez egy olyan része a játéknak, amit nehéz elhinni elsőre.

Szóval van ez a dragon knight, templar, sorcerer és nightblade négyes. Aki nem nézett utána előre (mint én), az elkönyveli magában, hogy a sárkánylovag lesz a nehézpáncélos harcos, a templomos a healer pap, a sorcerer a női ruhás varázstudó, és a nightblade a bőrszerkós sunnyogó. Nos, kérem szépen, ezeket a prekoncepciókat el lehet felejteni. Az adott karakterosztály ugyanis 3 dolgot ad – 3 speciális, csak az adott típusra jellemző képesség-ágat. Minden más közös az összes karakternél, beleértve a fegyverekhez és páncélokhoz tartozó képességeket is. Így fordulhat elő, hogy az egyik legerősebb támadó tűzvarázslat-arzenállal a dragon knight karakterek rendelkeznek, míg simán belefuthatsz egy nehézpáncélos, karddal és pajzzsal rohangáló varázslóba. Nincs megkötés, mindenki hordhat mindenféle páncélt és fegyvert. És igaz ugyan, hogy a templomosok alapból kapnak egy gyógyításra szakosodott ágat, de egy restoration staff kézbe vételével, a képességei fejlesztésével bármelyik karakter tud majd gyógyítani. Tankolni is bárki képes.

Végül hosszas tanakodás, és egy pár órás templomos kitérő után megragadtam egy ork sárkánylovagnál. A varázslatokat meg sunnyogást meghagyom a gyáváknak,  igazi régi vágású úriember lesz a karakter, kétkezes és egykezes fejszékkel és pajzzsal. A karaktergenerálás egyébként egész jóra sikerült, rengeteg a lehetőség, és végre nem olyan buta és kifejezéstelen arcokat kapunk végeredményben, mint pár régebbi játékban. És szerencsére törpe, nagyhajú négert sem lehet alkotni, mint Aionban…

A belépés után a már ismerős, unalmas és egyszínű környezet, és persze a próféta fogadott – megpróbálok spoiler-mentesen írni a játékról, ennyi még talán belefért, elvégre a legelső személy, akivel beszélni fogsz, a próféta, így azért remélhetőleg nem lőttem le előre sokat. Szóval elindul a felvezetés, ami olyan semmilyen, szerencsére tényleg gyorsan túl lehet rajta esni.

Angorok, az ork belevetette magát a harcba, egy baltacsapás balra, kettő jobbra, és máris itt álltunk a kapu előtt, ami visszaröpített minket a rendes világba, ami a bétákkal ellentétben, ahogy említettem is korábban, már maga a főváros, Daggerfall.  Nagyon pofás kis városnak bizonyult, és a térképen külön jelölik a kocsmákat, ami természetesen jó pont! Meglehetősen nagy a város egyébként, én még a 4. nap is simán elvesztem benne, persze ez sem okoz nagy meglepetéseket baráti körömben, én még Onyxia barlangjában is képes voltam eltévedni.

A városban ért a második kellemes csalódás egyébként, és itt most nem az egyébként kiváló grafikáról beszélek – persze erre is érdemes lenne szánni pár szót, de a képek magukért beszélnek. Tehát az újabb pozitívum – a küldetések. Jóképű ork hősünk ugyanis az első pár óra alatt megoldott egy rejtélyes sorozatgyilkosságot, előkerített egy ellopott sertést, és még egy merényletet is meghiúsított. Az a helyzet, hogy ezek a küldetések érdekesek és hangulatosak voltak. Kényelmes tempóban haladtam velük, és megtörtént az, ami a béták alatt nem – beszippantott a játék. Pontosan nem tudom megmondani, hogy mi, valószínűleg a sok kis apróság együttesen. A nemjátékos karakterek meglehetősen egyediek és érdekesek – sosem gondoltam volna, hogy egy ork leány lehet csinos! A küldetések szövege elég rövid ahhoz, hogy ne lépd át, hanem elolvasd, de pont elegendő részletet adnak. És a történetek maguk is jól, valóban érdekelt, hogy vajon kit akarnak megorgyilkolni, vagy éppen mi volt a szándéka a sorozatgyilkosnak. A környezet, a tájak nagyon hangulatosak, még a kazamaták is.

Persze ezek a nyomozások mellékes feladatok voltak, a fő küldetést egy hozzám szaladó matróz adta – egy hajó kapitányának kellett segíteni, aki rablásra készült, ehhez keresett legénységet. Át  is ruccantunk Stros M’kai szigetére, ami egy pofás sivatagos környezet, igazi kalóz-paradicsom. A kapitánynak három emberre (azaz kettőre és egy elfre) volt szüksége a tervei végrehajtásához, és hát ki más lett volna alkalmasabb összegyűjteni őket, mint az izmos ork sárkánylovag? Neki is láttam a teljesítésnek, eközben bejárunk pár érdekes helyszínt, többek között egy dwemer romot is, ahol az első pofonok értek, mégpedig szó szerint.

Történt ugyanis, hogy ork hősünk annyira fellelkesült az ereiben csörgedező sárkányvér adta új képességektől, hogy ki akart próbálni mindent. Ide-oda váltogatott a kétkezes baltája, és a buzogány+pajzs között. A kapott képesség-pontokat is szanaszét szórta a fegyveres és páncélos képességek, valamint a három osztály-specifikus ág között. És mivel ebben a játékban a képességek/ágak akkor fejlődnek, ha kinn vannak az action baron (amin alapból 5 hely van erre), illetve páncél esetén ha hordod őket, így a még mindig jóképű, de már nem annyira izmos ork hősünk ott állt az első keményebb ellenfele, egy dwemer gépezet előtt, aki nagyjából hat alkalommal szecskázta fel, elég megalázó módon. Végül biztosra mentem, pajzsot vissza a kézbe, staminát tartalékolni a blokkolásra/elugrásra, így álltam neki, és 2 perc kaszabolás után sikerült is végre agyoncsapni.

Szóval az elején érdemes erre odafigyelni. Később már nem lesz gond, bár hozzá kell tennem, hogy könnyűnek nem nevezhető a játék még így sem. A felszerelésedet érdemes naprakészen tartani, mert pár szintnyi elmaradás elegendő ahhoz, hogy ha egyszerre két ellenféllel kell felvenned a harcot, akkor az szoros küzdelem legyen. Maga a harc egyébként ismerős lehet a Skyrim rajongóinak: bal klikk kis csapás, bal gomb nyomva tartva nagy csapás, jobb gomb blokkol, illetve külön gombot kapott a megszakítás, és lehet odébb ugrani is az ellenfél varázslatai és ütései elől, ha van rá elég staminád. Az action barra alapból 5 képességet tehetsz ki, ehhez jön hatodikként az “ultimate”, azaz egy adott skill-ág legerősebb képessége, egy bekészített tárgy, valamint a 15. szinttől a fegyverváltás gombja – ez utóbbi természetesen a fegyverrel együtt az aktív képességeket is cseréni. Meglehetősen egyszerű rendszer, de eddig teljesen jól bevált, ami nem kis részben annak is köszönhető, hogy bizony kemények itt az ellenfelek, elég sokszor oda kell figyelni, főleg, ha többen vannak, elugrálni, védekezni, mozogni kell. Jópárszor elhaláloztam a játék során, ami azért meglehetősen szokatlan, még számomra is.

Szóval, vissza a szigetre. A fő küldetés mellett jó pár mellékágat is megcsináltam – bármerre mégy a világban, mindenütt kisebb küldetésekre bukkansz, nincsenek hagyományos értelemen vett quest hubok, ami nagyon jó és hangulatos szerintem. A legelborultabb feladat egyébként az volt, amikor egy sörfőző mester az új receptjének kipróbálásakor annyira berúgott, hogy goblinnak képzelte magát, és ruháit eldobva beállt tagnak a dombon túli goblin törzsbe, és őt kellett megkeresnem és észhez térítenem. De a kincskeresés is érdekes – egy hajóroncs alatt bukkantam a ládára, amelyben találós kérdésre hasonlító módon volt leírva egy mesés kincseket rejtő láda helye, pár gúnyos megjegyzéssel arról, hogy szárazföldi patkányként úgysem találom meg.

Némi baltacsapkodás után összeszedtem a 3 személyt a rabláshoz, és végre is hajtottuk a tervet – remekül sikerült, és a segítő NPC-k tényleg egyediek voltak, mindegyikük a maga módján járult hozzá a küldetés sikeréhez. A végrehajtás után meglehetősen gyorsan kellett távoznunk a szigetről – irány Betnikh, a morcos orkok szigete. Nem nézték jó szemmel a kívülállókat, még akkor sem, ha azok történetesen szintén orkok voltak. Itt már nem mennék bele a részletekbe, inkább csak általánosan számolok be a benyomásokról.

Először is, a sziget maga nagyon szép – az erdőben az átszűrődő fény, az ork falu, a tengerpart, a régi romok, mind telitalálat. A hangulat is rendben volt, beleértve a nemjátékos karakterek viselkedését, beszólásait, és küldetések megint nagyon érdekes történetekről szóltak – az ork lány, aki a kötelesség és a saját vágyai között vívódott, vagy éppen a fő küldetés, amikor egy nem várt veszedelem elhárításában kellet segíteni az ork törzsfőnek, ami során még a múltba is visszautaztunk, és kivallattunk pár foglyot – bizony kínzással. Ami említésre méltó, az a küldetéssor végén a lezárás, amelynek során egy kisebb érdekütközés alakul ki a hajóskapitányunk és az ork törzsfő között. Nekem kellett dönteni, és én az orkok mellé álltam. Nos, ezen a hajóskapitány megsértődött. Értem ez alatt, hogy az eset óta ha beszélek vele, csak utálkozik, semmi jópofizás, mint korábban, és igen kelletlenül segít, azt is csak akkor, ha muszáj. Hatalmas piros pont érte, kíváncsi leszek, hogy később lesz-e olyan küldetés, ami ténylegesen változást okoz a döntésünk függvényében a világban. De már ez is nagyon-nagyon feldobja az egészet.

A karakter is kezdett egyre használhatóbb lenni. Egy sima ellenfél ellen már végig tudtam használni a manát/staminát fogyasztó képességeket is, néhányszor kellett csak a sima bal klikkes alap támadáshoz folyamodnom, bár a buffoknak hála, az is teljesen használható. Páncélt pedig elkezdtem vegyíteni kicsit – az egyes páncéltípusok eltérő bónuszokat adnak a játékban, attól függően, hogy hány darabot viselsz belőlük. A nehézvért a karakter védelmét erősíti, a közepes a sebzést és mozgást, míg a könnyű páncél a varázsolgatóknak létfontosságú. Mivel az ezekhez tartozó képességek csak akkor fejlődnek, ha viseled a megfelelő páncélt, így a kesztyűmet és övemet lecseréltem bőrholmikra, hogy azok is fejlődjenek, elvégre ha kétkezes csatabárddal szeretnék majd DPS-elni, akkor nem árt, ha megvan hozzá az 5 közepes páncéldarabért járó bónusz.

Az ork sziget után Glenumbrára kerülünk vissza, Daggerfalltól északra visz utunk. A táj itt is gyönyörű, a  küldetések már kicsit vegyesebbek, de még mindig nagyon jó a többség szerencsére. Külön öröm volt a hárpiák szisztematikus legyilkolása – ha van lény, amit gyűlölök, az a hárpia, köszönhető a vanilla World of Warcraftnak, ahol megszámlálhatatlan alkalommal végeztek velem… Ezen a területen, az egyik hosszabb küldetéslánc végén találkoztam az első szóló bossharccal, ami sok újdonságot nem nyújt ugyan a WoW raideken edződött közönségnek, de ezzel együtt is kellően nagy kihívás volt, és ezúttal nem a felszerelést, hanem a WASD képességeimet vette igénybe.

És sajnos itt kellett abbahagynom, a 10. szintem, mert jött este az üzenet, hogy lelövik a szervereket, készülvén a hivatalos indulásra. Itt jegyezném meg, hogy a headstart meglehetősen jól ment. Elég nagy nyüzsi volt a fővárosban az elején, de sem lag, sem pedig akadás nem jelentkezett. Bethesda játékként természetesen hemzseg a bugoktól, de égbekiáltó dologgal kevéssel találkoztam, és azok egy részét (főleg a továbbjutást akadályozó quest bugokat) még csütörtökön javították egy folttal. A másik érdekes dolog, hogy egészen sokan voltunk, nyüzsögtek az emberek mindenfelé, annak ellenére, hogy még csak headstart volt. Úgy tűnik, a béta alapján sokan bíztak a játékban, és előrendelték.

Szóval a végszó. Nagyon nehéz összegzést írni pár nap játék után. Nem is szabad végleges ítéletet mondani, hiszen nem egyszer láttunk már ígéretes játékokat, amelyek a végén, maximális szinten fulladtak ki, vagy éppen a support, vagy a fejlesztés iránya tántorította el az embereket tőle. A karakterem még csak 10. szintű, a craftolásba épp csak belekóstoltam, a PVP területet is épp csak megnéztem, 12. szinten jön az első insta, azaz rengeteg felfedezni való van még előttem – ahogy időm engedi, ezekről is beszámolok majd.

És hogy ajánlom-e az Elder Scrolls Online-t? Nagyon-nagyon nehéz kérdés, mert ezt a játékot nem lehet, nem tudom objektíven szemlélni – ízlések és pofonok ugye. Én régi szerepjátékos vagyok (papíralapúakkal is rengeteget, nem csak számítógépesekkel!), a Morrowindet és a Skyrimet imádtam, mindkettőt kétszer játszottam végig. Szeretem a felfedezgetést, a játékban található könyveket, és ugyancsak szeretem a hosszú, több lépéses küldetéseket.

Ezen háttérrel nekem kifejezetten tetszik 4 családapás, kazuár játéknap után az Elder Scrolls Online. Nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki a Skyrimben el tudott mélyedni, míg ha azt utálta, az ezt is kerülje el, mert sok öröme nem lesz benne. Aki pedig “semleges”, az próbálja egy ismerősénél megnézni, vagy kövessen valami HD közvetítést a Twitchen a játékból, hogy a stílusa és rendszere bejön-e neki. Még ha az online rész nem is vonz, a játék szólóban is megállja a helyét, és a történetek, a világ elég érdekes ahhoz, hogy bátran belevághasson mindenki, tehát ez ne riasszon el senkit. Ha pedig bizonytalankodsz, várj egy-két hetet, akkor több információ áll majd rendelkezésre, beleértve egy új cikket is ennek folytatásaként.

Mindenesetre én elégedett vagyok vele. Nem váltja meg a világot, nem hoz eget rengető újdonságokat – egyszerűen csak kellemes időtöltés, egy ismerős fantasy környezetben. Ennél többet pedig én nem várok el egy játéktól.