January 22nd, 2011 by Attila1234

Laci 1000 FS! reputációval lett gazdagabb, hisz lefordította nekünk James Waugh novelláját, a Lord of his Packet. A novella annak a sorozatnak a második része, mely Azeroth világának a vezetőit hivatott bemutatni. A második rész főszereplője Genn Greymane, Gilneas királya. A könnyebb olvashatóság kedvéért PDF-ben is le lehet tölteni a történetet.

Genn Greymane: A falkavezér

- Sose fogadd el egy férfi kezét, Fiam… – szólt Archibald Greymane, Gilneas királya, miközben szikár alakja egy elmosódott folttá változott a halvány félhomályban. – Inkább állj meg egyedül, szilárdan. Ez az, amiben megismerszik az erős ember.

Fia, a mindössze hét éves Genn visszahúzta kinyújtott kezét. Keresztbe vetett lábbal feküdt a nemrég felépített erődítmény hideg kövezetén. A bástyák, bár büszkén meredeztek az ég fele, hirdetve nemzete hatalmát, nem tudtak olyan hatást gyakorolni Gennre, mint a férfi, aki épp felette állt.

- Tán úgy hiszed, hogy mindezt más nemzeteknek rimánkodva építettük, arra kérve őket, hogy segítsenek fel? – kérdezte apja.

Gilneas iparvárosának tornyai felsejlettek a masszív sáncok alatt. Szemet kápráztató látvány volt, ez az egy bizonyos: gigászi cseréptetők tornyosultak a macskaköves sikátorok fölé; boltok, és gyárak hullámzó füstöt eregettek; kétségtelenül egy olyan város terült el a falak alatt, ami előtt még nagy jövő állt, népe előtt pedig az érvényesülés.

- Fiatal herceg koromban, nem többként, mint te, apám még csak nem is álmodozott ehhez foghatóról! Én viszont mertem álmodni, önállósítottam magam, és nézd csak meg, hol tartunk most… Méghozzá mindezt Stormwind és Lordaeron kétarcú támasza, és a Quel’Thalas nyurgafülű félembereihez való dörgölődzés nélkül értük el.

Genn hallott történeteket hazájának apja uralkodása előtti szakaszáról. Abban az időben Gilneas még valóban nem érte be azt az impériumot, ami Archibald uralkodásával eljött.

És most talpra, fiam. Kelj fel magad, és sose kérd többet az én segítségem. Hiszen egy nap ez itt mind a tiéd lesz, és azon a napon már késznek kell állnod.

A tied, apám. – helyesbített Genn. – Gilneas mindig a tied lesz.

Archibald szája mosolyra húzódott, s hangja egy kedvesebb tónust ütött meg. – Nem úgy, fiam. Hercegből király, s a nappalból éjszaka lesz. Ez az élet rendje… De most gyere, úgy hiszem, hideg levegőt hoz a szél. Lakomázzunk inkább. Ha nem tévedek, roston sült vaddisznót kapunk ma vacsorára.

Genn villámgyorsan feltápászkodott. Ínycsiklandó erdei vadkan azoknak a chefeknek a konyhájából, akik – legalábbis Genn szerint -, a legjobbak voltak kerek e világon.

- Gondolod, hogy lesz hozzá alma is mártásban, édesapám?

- Ha szeretnéd, majd lesz, fiam. Ne felejtsd el, hogy a király gyermeke vagy!

S ezzel a két figura leereszkedett a bástyafalról a szürkületi homályban. A napfény utolsó árnyalati vöröse festették a horizontot.

*

Az árnyelf utashajót föl-le emelgette az egyre szilajabb tenger. Az ezeréves deszkák, amik a hajó impozáns testét formálták, minden egyes émelyítő billenésnél megreccsentek.

Odabenn, egy dohos kis kabinban Genn Greymane, Gilneas királya, felriadt zavaros álmából. Fiatalsága emlékeinek epéje még ma is rossz szájízzel kínozta, valami olyan felfoghatatlan okból, amit még idős fejjel sem volt képes megérteni. Az utóbbi időben a nosztalgikus gondolatok egyre inkább rátelepedtek elméjére, nem engedve teret a ma felett való aggódásnak, mintha egyfajta rejtett üzenetet szerettek volna átadni Genn számára, amit ő viszont rendre elmulasztott megfejteni. Az emlékezet ilyen szempontból különös dolog: megvan a maga varázsa, amely talán erősb és idegenebb is a mágusok bűvésztrükkjeinél, hiába is villognak velük oly nagyképűen Dalaran csuhás sarlatánai.

Megpróbált felülni ágyában, ám a derekába nyilalló fájdalom visszakényszerítette dunyhájára. Testét igencsak megsanyargatták az elmúlt napok küzdelmei. A tulajdon királyságáért vívott küzdelem, a küzdelem, amit szégyenszemre elveszített.

Kényelmetlenségében kifújta a leheletet kebléből, és lehunyta sajgó szemhéját – s bánatára azonnal rémképek rohanták meg lelki szemeit. Egy aranykehely hangos csörömpöléssel végiggurul lakosztályának kőpadlóján; Gilneas büszke zászlaját tépi a vihar a falakon; halott fia, Liam herceg feje hátrabicsaklik tulajdon karjai közt, szája sarkában vércsík vereslik.

- Igen sokat kellett kiállnod ezekben a vészterhes időkben. Hadd segítsek, Greymane uram.

A király szemei felpattantak. Egy árnyelf kinyújtott karral állt felette, készen arra, hogy felsegítse fektéből a látszólag megtört vénembert. Talar Oaktalon szavait gyengédség fűszerezte, de Genn nem tévesztette össze a finom szavakat a cselekvőképtelenség jeleivel.

Talar magas fizikummal rendelkezett, megtermett alakját fénylő bőrpáncél fogta körbe, vállát pedig valami selyemholmi fedte, de olyan színekben, amelyekkel Genn még soha nem találkozott: valahol a kék és a zöld mezsgyéjén mozogtak, könnyen megkavarva az emberszemet. Pompás tollazat lógott a másik kezében tartott bot fejéről lógó rojtokon.

Genn csupán minden pillantások legrövidebbikével jutalmazta a feléje nyújtott tenyeret.

- Ez az agg uralkodó sem a te segítségedet, sem a másét nem igényli, hogy megbirkózzon egy hétköznapi ágy jelentette nehézségekkel, Talar Oaktalon. Ezzel még egyedül is elbánok. – önnön erejében felkelt vánkosáról, ám a fájdalmas nyögést, mely gerincének megerőltetését kísérte, nem tudta elrejteni.

Talar figyelmét nem kerülte el Genn tusája, és most nehezen leplezte zavarát.

- Sajnos csak további rossz hírekkel szolgálhatok, uram. Szükség van rád a fedélzeten… a veszély még nem múlt el.

*

A szurokfáklyák fénye megrebbent, s mozdulatuk meghajlította a Lordaeron palotája úri lakosztályának gránitfalain táncoló árnyékokat. Genn, és vele számos nagy befolyással rendelkező gilneasi nemes utazott ma ide King Terenas Azeroth nemeseit egybegyűjtő felszólítására. Mindössze pár órája szerzett tudomást arról, hogy Stormwind városa elesett a Horda háborús gépezete előtt, és a sötét évekről, amiknek az emberiség elébenéz. Egy, a többi királlyal eltöltött udvarias vacsora után Genn visszavonult a többi gilneasi honfival lakosztályába, hogy személyesen is megkonzultálja velük a fejleményeket.

- Ezek az ebadta bitang korcsok maholnap a küszöbünkre fognak tiporni, ha nem cselekszünk, Greymane uram. Csatlakoznunk kéne ehhez a Szövetséghez. Meg kell tennünk, amit lehet, mielőtt a zöld veszedelem felfalja a királyságokat, amik közte, és Gilneas között állnak. – Lord Crowley egy intelligens férfiú volt, aki, fiatalsága ellenére, sokak szerint még sokra vihette. Bár csak pár év választotta el Genntől, tapasztalatlansága a politika finomságainak terén szembeszökő volt. De ma olyan buzgalommal terjesztette elő álláspontját az urak asztalánál, hogy azzal tulajdon királyát is lekörözte.

- Valóban, Crowley. Megalapozottnak tartom félelmeid. Igazán. Ám ezek az… „orkok”, vagy minek hívják őket… még csak meg sem közelítették Gilneas határait. Egyetlen csepp gilneasi vér sem hullott még. Megszakad a szívem Stormwindért, a fiatal Varian hercegért, és ezért a Lothar úrfiért. Becsületszavamra. De mégis: elvárnád tőlem, hogy hasonló sorsa ítéljem nemzetem? Megéri egyetlen egy gilneasi életét feláldozni egy olyan ügyért, amelyhez hazánknak vajmi kevés köze van? – érvelt Genn átéléssel. A zöld népség egy új, és ismeretlen veszélyforrás volt, de véleménye szerint semmi olyan, amit a harcos Gilneas ne tudna egymaga legyűrni. Hiszen az orkok csak barbárok. Fél-lények. Szörnyek.

- Uram, ahogy te is elmondtad, más királyságok szívesen segítenek. Ha Trollbane, Perenolde, és a többiek felveszik a fegyvert, és mi nem, nem tudom, hogyan nevezhetjük magunkat többé az ő szomszédaiknak, testvéreiknek. – folytatta Crowley, s Genn egy pillanatra megértette, miért szerette a fiatalembert úgy a népe. Szavai tele voltak energiával, tenni akarással. Nem voltak nagypolitikai megfontolások érvei mögött – pusztán az aggodalom, amit egy ember érzett embertársai iránt. És ezért Genn tisztelte, bármennyire is téves eszméket vallott. Crowley semmiképp nem érthette meg nagyzási hóbortjának hibáit, hogy azok hosszú távon hova is vezetnének. Nem ismerte fel, hogy elsősorban csak a saját népéért tartozik felelősséggel. Zsenge volt, és zöldfülű a nemesség játszmái terén.

- Apám mindig is ellenezte, hogy Gilneas lépései kötődjenek Lordaeron, Stromgarde, vagy Alterac külpolitikájához. Vannak erősek, Lord Crowley, és vannak gyengék. Mifelénk ezt így tartják. Mi, Gilneasiak erősek vagyunk – és elsősorban nekünk, a falkavezéreknek kell a sajátjainkat megóvnunk a farkasveremtől. – Genn ezzel megnyerte őket magának. Látta, hányan bólogatnak. Látta, hogyan dolgozik társainak képzelete: jelentések a frontvonalról, és anyák, ahogy gyermekeik után sírnak. Szinte látta, hogyan számolják át Lothar és Terenas kérelmét emberi életekbe.

- Engedelmeddel, uram, én is közbeszólnék. Nem gondolod, hogy a testvérkirályságainkkal való kölcsönös kereskedelem, és a jószomszédi viszony megtartása érdekében előnyös lenne számunkra egy kisebb sereggel támogatni őket? Csak, hogy meglássák, mi mindenre képes mindössze egy csipet segítség is Gilneas hadviselése részéről. Készenléti milíciánk fegyverben áll, hogy bármikor visszaverje a külső támadásokat. Azt mondom, használjuk őket.

A közbeszóló neve Godfrey volt. Genn bízott tanácsaiban, ám mindig egy kis feltartással kezelte az ambiciózus férfi szavait. Godfrey hangjából nem csengett ugyanaz az elkötelezettség, amivel Crowley mondatai telve voltak. Godfrey nála okosabban helyezte el bábuit a politikai sakktáblán – ebben az esetben a készenléti milíciát, aminek ő volt a vezetője. Ellenben a férfinak vitathatatlanul igaza volt: valóban a kereskedelem és a pénzváltás tette ki Gilneas állami bevételének nagy részét, s veszélyeztetni ezeket a kereskedelmi kapcsolatokat nem lenne okos lépés.

- Valóban csak ennek az ösvénynek lesz gyümölcse, uram. – kontrázott Ashbury, Genn egyik legjobb barátja. Vele nőtt fel: apja, az első Lord Ashbury segített Archibaldnak felvirágoztatni a királyságot, és az öreg király Gennek mindig is mondta, hogy bízzon az Ashbury família iránta tanúsított hűségében.

- Megfontolandó gondolatok, Godfrey.

*

Genn és Talar felsiettek a szűkös lépcsőn a fedélzetre. A levegőben szinte tapintani lehetett a sietséget. Ám még most is, Genn képes volt megállni egy pillanatra, és megcsodálni az árnyelf hajók választékos, kecses építését. Minden vésővonás egy szeletnyi mestermunka volt, és pusztán a hajó mérete és számos szintjének kidolgozottsága messze meghaladta Gilneas legjobb hajóépítőinek zsenijét.

- Látom igen makacs egy nép lakja Gilneast, Greymane uram. – szólt Talar. Az árnyelf kezdett egyre idegesebbé válni az utóbbi napok alatt.

- Ezen tulajdonságunkra mi is mindig büszkék voltunk, jó druidám. – felelt Genn.

- Azt látom.

- Be kell vallanom, hogy ez idáig igen előzékenyen viselkedtél, Talar, de most már boldoggá tenne, ha őszintén beszélnél. – fordult hozzá Genn. – Úgy érzem nagy gyanúval viseltetsz irántam, mióta csak megismerkedtünk. Tisztelj meg azzal, hogy felfeded előttem ennek okát.

- Elnézést kérek, ha ezt a benyomást keltettem. Azerotht nagy veszély fenyegeti, felség. Attól tartok, egy olyan veszély, amit nem élünk túl, ha nem tartunk össze… És te egy olyan uralkodó vagy, aki elszigetelte országát a kontinens maradékától. Egy király, akinél minden segélykiáltás süket fülekre talált. Én pedig egy druida vagyok, aki hisz abban, hogy a dolgok összefonódnak. Ez a természetben is így van. Az ökoszisztémában. A te döntéseid idegenek számomra.

- Sokkal tartozom neked, és népednek, Talar. Lehet, hogy különbségeink nagyok, de ne hagyjuk, hogy megosszanak minket.

- Minden erőmmel ezen leszek. – mondta Talar egy udvarias főhajtással. – Stormrage fődruida is úgy hiszi, hogy te és nemzeted egy nagy nyereséggé lehettek a Szövetség számára. Távol álljon tőlem, hogy bölcsességét megkérdőjelezzem.

- Nyereség… a Szövetség számára? – hökkent meg Greymane. – Nagy a hálánk irántatok, Talar, ez igaz… de nem biztosíthatlak téged, vagy vezetőd arról, hogy milyen részben tudunk, vagy akarunk majd a Szövetségben nyereséges módon részt venni…

- Ezt szomorúan hallom. De ezek politikai kérdések. A mi dolgunk most, hogy megéljük a holnapot.

Ritkás volt odakinn a napfény. Sugarainak mindössze pár tompa szilánkja törte keresztül a felhőket, csak hogy aztán felfalja őket a sötét látóhatár. Friss, sós levegő töltötte meg Genn légcsöveit, és sirályok rikoltoztak a messzeségben baljóslatúan.

Tucatnyi türkiz teremtmény foglalatoskodott a taton, minden lehetséges módon biztosítva a hajót a közelgő viharra. Ám a lila népség között itt-ott feltűnt Genn saját fajtája: fehérbőrűek, és persze, a worgenek; azok a farkasemberek, akikké alattvalói lettek; azok a worgenek, akik most éppen fittyet hánytak az árnyelf kapitány parancsaira, nem akarván elhagyni a fedélzetet.

- Mint látod királyom, részt akarnak venni a felkészülésben, és nem törődnek felettesükkel. Nem hajlandóak levonulni a hajó aljába, pedig csak matrózok tartózkodhatnak a fedélzeten.

Az orrban éppen két árnyelf őrszem, két gyönyörű nő próbált elhúzni egy worgent a hajó háta felé. A túlbuzgó ordas minden erejével azon volt, hogy tappancsaival kiegyenesítse a vitorlát, és nem viselte jól, hogy elrángatják munkájától – pengeéles karmaival vadul hadonászott maga körül.

- Meg kell értened, hogy az eredeti koncepció nem az volt, hogy egy teljes nemzetet evakuálunk Darnassusba. A worgeneken akartunk segíteni, s már így is túl vagyunk erőltetve. És most figyelj: nem holmi lágy esővel állunk szemben. Valószínűleg eddigi legnehezebb akadályunkkal kell most összemérnünk erejünk. – folytatta az árnyelf.

- Állok elébe.

Számos további árnyelf hajó haladt mellettük az óceánon. Genn tudta, hogy az egyiken, az Elune Ragyogásán, ott utazik a családja: felesége, Mia; és lánya, Tess. Borzalmas volt, hogy most már ha családjára gondolt, nem számolta hozzá fiát – jobban fájt, mint bármilyen seb, amit eddig életében ki kellett bírnia. Jobban fájt, mint elveszteni teljes királyságát.

- Itt vannak a felderítők! – kiáltott fel az őr az árbockosárból, kezével három apró pont felé mutatva a zord magasban.

A három pötty irányt váltott a vihar-koronázta égbolton. Ahogy lassan fókuszba kerültek, immár nem foltoknak látszottak: méretes fekete varjak suhantak a fedélzet felé hajmeresztő sebességgel, hangos vijjogásukból kihallatszott a sürgetés, és – Genn attól tartott -, a félelem.

A hatalmas madarak átalakultak. Genn még mindig nem szokta meg a látványt: aallott arról, hogy Gilneasban, vidéken is gyakoroltak druida szokásokat, de csak mostanában került ezzel szemtől szembe. A madárformák lerázták ében tollmezük, átformálva testük valódi alakjukba, és egy szempillantás múlva már három árnyelf figura, két férfi, és egy hölgy állt Genn és Talar előtt.

Páni félelem torzította el nemes vonásaikat.

- Azonnal figyelmeztetnünk kell a hajókat! – zihálta a nő.

- A vihar… ilyet… ehhez foghatót még sose láttam! Hullámok kísérik, amik háromszor akkorák, mint a legnagyobb hegyi óriás, és a habok törött hajóroncsokat hoznak magukkal. – mondta az egyik férfi. Látványosan próbálta megőrizni nyugalmát, de látszott, hogy eluralkodott rajta a félelem.

- Amitől tartottam… – dörmögte Talar, majd rögtön parancsokat osztott ki. – Siessetek, szóljatok azonnal a többi kapitánynak! Egy hajó önmagában nem tudja átvészelni ezt az orkánt. Mondjátok meg, hogy menten flottát kell formálunk!

Talar még be sem fejezte utolsó mondatát, de a druidák már vissza is alakultak varjú-alakjukba, és elrepültek, szerte a többi hajó irányába. Genn látta, hogy forrong a nagy tenger, és hogyan nyelik el a látóhatárt fekete esőfellegek. Nem a tengeribeteg fajtából való volt, de a helyzet komolyságát hiányos hajózási tudása ellenére is fel tudta mérni.

- Az az átkozott fekete sárkány szelleme még mindig kísért minket. – szólt hirtelen Talar. Ebben a pillanatban az árnyelf annyira fűtve volt érzelmekkel, amennyire Genn azóta nem látta, hogy pár napja hajszál híján ottvesztek Gilneasban. – A Kataklizma… a világ felfordul, és ezek a viharok szétszaggatják a tengereket.

- Halálszárny a Pusztító valóban egy szörnyeteg… de nehéz elképzelnem, hogy a bestia okozta a Kataklizmát. Hogy az utórengések pusztán miatta még ma is tartsanak… – ingatta a fejét Genn.

- Hidd el nekem, Genn Greymane. Ahogy már mondtam, ma legzordabb napjainkat éljük. Ha ezt túléljük, Gilneas gondjai pusztán a kezdet lesznek. És most vezényeld az embereid a kabinjaikba. A legénységnek precízen, ráadás gondok nélkül kell dolgozniuk. Adj parancsot, hogy engedelmeskedjenek minden hajón. – Talar mostanra már integetett is embereinek a hajóhídon.

- Segíthetnénk, Talar. Az embereim alkalmasak, és részt akarnak majd venni a tulajdon bőrük megmentésében, akár a saját szakállukra is.

- Nincs idő veszekedni! Én pedig nem akarok, ahogy te mondtad, a saját szakállukra a tengerfenéken kikötni az éhes nagáknak. Ebben a helyzetben, a mi hajóinkon, ez egyszer Gilneasnak is muszáj lesz együttműködnie.

Zivatar korcsolyázott végig a hajón, esőcseppek takarója mögé rejtve az erőlködő legénységet. A tenger megemelkedett, és Genn belátta, hogy ez nem az alkalmas pillanat, hogy vitatkozni kezdjen. Kénytelen volt sorsukat az árnyelfekre bízni.

A szelek felüvöltöttek, és hirtelen egy leírhatatlan hullám csapott végig a hajótesten a semmiből, megbillentve a széles szerkezetet, és ledöntve lábáról embert, worgent, elfet. Genn is megcsúszott, ám egy utolsó pillanatban megragadta az egyik árbocot, talpon tartva magát. Ez a vihar, ez a cunami hamarabb csapott le, mint ahogy azt a felderítők megjósolták.

Alig látott maga előtt, mindent áthatolhatatlan esőfelleg borított. Halotta, hogy emberei elveszve kiáltoznak. Hallotta, hogy veszekszenek az árnyelfekkel.

Erőt véve magán, Genn megindult, parancsokat ordibálva a Gilneasiaknak.

*

- Ismételd meg… mit akarsz tenni? – bámult rá Lord Godfrey jégkocka-vastagságú okuláréján keresztül. A hallottak jelentősége súlyos volt – valóban illett ahhoz a teremhez, ahol éppen tartózkodtak.

- Hallottad, Godfrey.

- Karanténba akarod zárni az egész országot? Lereteszelni a határokat, elfalazva magunkat a Szövetség többi részétől? Ez egy… nos, egy igencsak sokrétű döntés, nem gondolod? – kérdezte döbbenten Godfrey. A hadi tanácsszobában fel s alá járkálva próbálta megemészteni a király ötletét.

- Hallgattam már egyszer rád, és Crowleyra, s nézd csak meg, hova vezetett minket! Halott Gilneasiak, szétszaggatva a zöld ebek által, és most a Szövetség, bah, a ti „nagy Szövetségetek”, amiről azt hittétek, népünk áldása lesz majd… többet és többet akarnak minden egyes nappal. Csak elvesznek, és még elvesznek, de mit kapunk cserébe? Hol van az a baráti kölcsönösség, amivel ti számoltatok? Most megint azt találták ki, hogy küldjünk nekik aranyat, hogy felépítsenek valami istenverte várat… Nethergrade, vagy mi. Mi köze annak az erődnek Gilneashoz? Mi köze hozzánk? – Genn nem volt olyan állapotban, hogy észérvekre hallgasson.

Godfrey végighordozta tekintetét az ország kiterített térképének egy már szebb napokat is látott példányán, amit a király tanulmányozott az ősi tölgyfaasztalon. Inkább boroskelyhébe temetkezett, tudván, hogy nem sok értelme van ura döntéseid megkérdőjeleznie. Genn egy önfejű uralkodó volt, pont, mint apja.

Legurított egy nagy korty bort a torkán. Kul Tirasból való vörös félédes volt. Ahogy a becses nedűt forgatta szájában, rádöbbent, lehet, hogy ez lesz az utolsó üveg bor a hajós nemzet szigetéről, amit megízlel. Erre a gondolatra megnyílt a szája.

- Nem hiszem, hogy egy rossz ötlet lenne, viszont…

- Egyszer már elfogadtuk a Szövetség kezét. Megsegítettük, és nézd, hova jutottunk. Mint nemzet, szegényebbek lettünk, miközben a Szövetség profitál szenvedéseinkből. És orkokat hoztak a nyakunkra… véres vadállatokat. Láttad őket: láttad mire képesek. És most Terenas még többet kíván a pénzünkből: nem kétséges, hogy a vérünkből sem látott még eleget. Hát én azt mondom, nem kap belőle! – fakadt ki Genn, és egy olyan ember céltudatosságával szólt, mint aki jelenést látott.

- De a fal kénytelen lesz kettészelni egy nemesember földjét, ezt nyilván te is látod. A természetes határaink nem lesznek megfelelőek. Túl könnyen áttörhetőek.

- Hát persze, hogy látom! De bárki is ez a földesúr, majd kárpótoljuk. Őt, a jobbágyait, és a földje minden lakosát.

Godfrey még egyet kortyolt italából, miközben agya rideg fogaskerekei forogtak, kalkuláltak, és mérlegeltek. Hátradőlt székében.

- Ez szerint a térkép szerint Lord Marley területeit javaslod… de uram, nézd csak a terepviszonyokat. Itt van rögtön ez a hegylánc. Micsoda védőfal lehetne belőle, természetes pajzsként fogva körbe királyságunkat. Persze azzal, hogy odaépítjük a falat, el kéne szakítanunk Lord Crowley területeinek egy részét, Pyrewood, és Ambermill községeket.

- Erre is gondoltam már, s be kell valljam, ez tűnik az egyetlen megoldásnak… csakhogy Crowley egy nagyhatalmú uraság. Van annyi befolyása, mint neked, Godfrey. Valószínűleg nem fog belemenni.

- Nos, ez igaz. De nyilván idővel elismeri döntéseink helyességét. Mi Gilneas javát szolgáljuk. Bárki belátná, hogy egy áttörhetetlen falat alkotnánk így. – erősködött Godfrey, majd borát kortyolgatva várta királya reakcióját.

- Valóban az lenne, Godfrey. És persze a te földedet tenné a legfontosabbá is stratégiai szempontból, hiszen ez lenne a mi végvárunk a külvilággal szemben. A te részeid vannak legközelebb a falhoz…

- No de uram. – kezdte Godfrey elsápadva. – Én csakis a helyezkedést tartottam szem előtt… remélem, nem hiszed, hogy…

- Elég lesz, Godfrey. Ezúttal neked adok igazat. Úgy lesz, ahogy tanácsoltad… bármilyen indokok is vezéreljenek téged.

- Uram, én…

- Áthúzni a falat a hegyeken, hogy a northgate-i területek legyenek a végen, garantálja a biztonságunk. Behódolok logikádnak. Lord Crowley pedig… Darius majd valahogy túlteszi magát mindezen.

Godfrey gyorsan felhajtotta poharát, és töltött magának még egyet. Több borra, és sörre lesz szüksége a következő években, ezt ő is belátta. De ma, ahogy azt Booty Bay környékén mondják a dzsungelben, „learatta a banánokat”. Nagy nehezen, de leküzdötte árulkodó mosolyát.

- Ez esetben mihamarább össze kell hívnunk a nemesek tanácsát. – mondta, majd felállt helyéről. – A jó ösvényen jársz, királyom: egy, meglehet veszélyes, de helyes úton.

- Tisztában vagyok vele. – mondta Genn Greymane, ahogy a gyertyák táncoló lángjába meredt. Hosszasan nézte őket, mintha a jövőt próbálta volna kiolvasni füstös kanócaikból. – De képzeld el… csak képzeld el, milyen fényes jövőnk lenne, ha nem zargatnának minket állandóan. Csak képzeld el…

*

A hajók derekasan küzdöttek a hullámok ostromával, néha összekoccanva, de tartva a rendezett alakzatot. Árnyelf tengerészek siettek végig a hajón, a zűrzavarban köteleket dobáltak át a szomszédos hajóknak.

Egyszerű volt a gondolatmenet: ha a hajók egy szoros flottába tömörülnek, nagyobb esélyük lesz kibírni a brutális vihart, mint egyesével.

- A hátulsó hajók árbocai súlyosan megsérültek, kapitány!- ordította az egyik matróz, mire Talar a hajóhíd végébe sietett.

- Talar! Hol van az Elune Ragyogása? Nem az is a hátsó hajók közt van? – kiáltott utána Genn, majd gyorsan Talar után sietett az esőáztatta lépcsőfokokon.

- De igen… még mind nem csatlakozott a flottához. – mondta Talar, és némi hezitálás után jobb oldalra mutatott. Genn hunyorítva úgy látta, mintha a távolban, a zivatar szürke fala mögött két hajó közeledett volna feléjük – az egyik egyértelműen használhatatlan állapotban volt, őt az előtte haladó hajó vontatta.

- Egy távcsövet, most! – üvöltött rá egy tengerészre Genn, és válaszra sem várva kitépte a tárgyat annak kezéből. Belenézett a látcsőbe, és félelmei beigazolódtak: az Elune Ragyogása egy erősen sérült hajót húzott a flotta fele. Az úszó roncs szakadt vitorlája szétterült a hajótesten, és a csorba árbocokon.

- Mindenki kapaszkodjon! – ordította az őrszem az árbockosárból, de túl későn. A padlólécet Genn lába alatt elnyelte a víz, és ő s a körülötte állók egy pillanatra a magasba repültek. A távcső kigurult ujjai közül, végig a taton, ami most a megdőlt hajóval az égbe meredt.

És utána csak az óceán hideg, sós tajtékát érezte az arcán… és a lüktető, tompa fájdalmat, ahogy a fejét bevágta a fába, miközben teste vészesen megközelítette a hullámsírt.

A hasogató érzés pedig egyéb emlékeket juttatott eszébe. Egy aranykehely hangos csörömpöléssel végiggurul lakosztályának kőpadlóján. Liam herceg feje hátrabicsaklik.

Ekkor a hajó visszatért a levegőből, és olyan erővel csattant vissza a tengerre, hogy Genn fülei szinte beleszakadtak.

Ezzel egy időben egy reccsenést is hallott, és ahogy kinyitotta szemét, látta, hogy a hátsó árboc kettészakadt az ütközéstől, és a fedélzetre dőlt. Hallotta az iparkodó matrózok kiáltásait, ahogy azon igyekeztek, hogy a benyomuló áradatot letereljék a hajóról.

- Az a hullám legalább húsz méter magas volt! Nem fogjuk tudni sokkal tovább kihúzni, uram! – kiabálta egy tengerész, miközben nagy nehezen feltápászkodott. Genn is felhúzta magát, miközben egyensúlyáért küszködött. A fülei még mindig üresen zúgtak. A gigászi hullám most továbbhaladt a hajó jobb oldalán… egyenesen az Elune Ragyogása, és nyomorúságos poggyásza felé.

- Mia! Tess!

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, az ormótlan vízlöket elérte a vánszorgó hajókat, Genn számára pedig mintha megállt volna az idő.

A két utashajó egymásba csapódott, és a sós levegőben fadarabok szálltak szanaszét, valahogy úgy, mint ahogy a forgács lehullik az elfűrészelt fenyőről. Úgy nézett ki, mintha az óceán végtelen gyomra kitárult volna, és mohón megpróbálta volna magába szippantani a törmeléket, belélegezve az Elune Ragyogását, majd kidobva magából a megnyúzott hajótestet, kitéve azt a szelek és hullámok játékának.

- Te jó ég… – nyögött föl Genn, s elfojtott szavai alig voltak hangosabbak egy suttogásnál, egy néma, elveszett imánál, amire már senki sem figyel.

A másik hajó egy másodperc tört része alatt eltűnt, egyedül hagyva az Elune Ragyogását a felszínen, ám lassan magával rántva azt.

- Elő a csónakokkal… meg kell mentenünk őket! – harsogta Talar, hangja remegett a tenni akarástól.

- De az orkán egyre dagad, kapitány! Hullám hullám után… – kiáltott vissza egy matróz. A szavak bevésték magukat Genn csengő fülébe.

*

- A seregük egyre dagad, uram, hullám hullám után! Nem lehet őket megállítani! Attól tartok… félek, nem sokat tehetünk. – az őrség parancsnoka nem tudta palástolni rettegését, félig nyitott szájjal, üveges tekintettel bámulta az alattuk kibontakozó véres jelenetet. Genn, a tizenéves Liam, a parancsnok, és a hírhedt királyi főmágus, Arugal a Greymane fal legmagasabb tornyán álltak.

Alattuk élőhalott testek tengere hullámzott, köztük számtalan rothadó pókszerű lény, és hegymagas förtelmek, amik első látásra úgy néztek ki, mintha több foszladozó testből varrták volna őket össze gonosz kezek. A romlott fekete mágia forrása ismeretlen volt, viszont az, hogy az élőholtak honnan jöttek, nem – Lordaeron felől. A felől a Lordaeron felől, amelyik nem egész két héttel ezelőtt segítségét könyörgött – és amit Genn visszautasított.

- Csak nézz végig rajtuk… egyszerűen rengetegen vannak. – Gennt felkavarták a látottak. A halvány holdfény megcsillant a csontváz-figurák szakadt páncélingein. Túlvilági sóhajaik visszhangoztak a mélyből, kitartóan, és elfojthatatlanul. Az élőhalott tömeget úgy tűnt, egyetlen cél vezérelte: a fal áttörése.

Odalenn, a fal alatt Gilneasi katonák tartották a frontot, hiábavalóan lövöldözve a tömeget lángoló fejű nyílvesszeikkel – a tüzes lövedékek végigsivítottak az éjszakán, mutatva az utat, mígnem elérték célpontjukat. De amint egy élőhalott lángra lobbant, két másik vette át helyét.

- Nem lehet látni a sereg végét, uram. Napok óta ugyanott tartunk… Nem hiszem, hogy sokkalta tovább bírni fogjuk. Még a mi hatalmas falunk is meg fogja egyszer adni magát a soraiknak. – szólt a kapitány, és immár reszketett. Sok olyan dolgot látott ez alatt az elmúlt pár nap alatt, amit soha nem fog elfelejteni – olyan dolgokat, amiket élő embernek talán nem is lett volna szabad látnia.

- Uralkodj magadon! Benned gilneasi szív dobog. Hol a büszkeséged? Hát persze, hogy ki fogjuk bírni, és a fal természetesen nem adja meg magát. – szólt Genn királyi szigorral. Bármi is történjék, neki kellett a vezetőnek maradnia. Ő volt a falka vezére, a vér pumpáló ereje Gilneas testében.

Ismét lenézett, hallva az üvöltést lentről: látta, hogy emberei tért vesztenek, és egyre közelebb hátrálnak a falhoz.

- Apám… hallgatnod kellett volna rám.

Genn a hang felé fordult. Nem hitte el, mit hall. Gyermeke, Liam, a tulajdon vére megkérdőjelezte döntését, ráadásul itt, a katonái előtt, miközben ő azon dolgozott, hogy megtartsa azok hitét.

- Nem most fiam! Most nem alkalmas. – szólt rá Genn. Szemei szikrákat szórtak.

Genn a főmágus felé sandított, aki csendben strázsált mellette. Arugal egy igazi talány volt. Arca még most sem tükrözött érzelmeket, se félelmet, se semmit, pusztán azt az érdeklődő, számító tekintetet, amivel az élőhalottakat vizsgálta, áskálódva. De hát mágus volt, és a mágusok már csak ilyenek. Genn személyes véleménye szerint mindegyiknek jég folyt az ereiben.

- Főmágus…

- Igen, felség? – Arugal szavai hűvösek voltak, és szinte lihegve ejtette ki őket, miközben tekintetével felfalta a morbid látványt.

- Tégy, ahogy azt megbeszéltük. Csináld!

Arugal meghajtotta fejét, és egy halvány félmosoly telepedett meg ajkán – mintha egy vásott kisgyerek lett volna, aki új játékot kapott kézhez. – Így lesz, uram.

S ezzel elsétált, magára hagyva a triót a borzalmas hangokkal: fém csattant a fémhez; az élőholtak hörögtek; gilneasi katonák ordítottak fel haláltusájukban. Egy röpke pillanatra átfutott Genn agyán a kétely, hogy jól cselekedett-e. Már látta a worgeneket, a farkasembereket, amiket Arugal idézett meg. Veszélyes bestiák voltak, és nagy számban akár veszélyt is jelenthettek volna mestereikre. De nehéz idők nehéz döntéseket szülnek: meglehet, hogy szörnyek ellen szörnyekkel kell küzdeni.

*

A flotta próbálta kiállni a vihar támadásait, a rettentő nagy hullámok végigcsaptak a hajókon, de az edzett gerendák és az acélszegecsek együttes ereje kitartott. Amint egy hajó megsérült, a többi legénysége hozzálátott annak helyrehozásához.

Viszont a flotta nem törődött az Elune Ragyogásával. Nem segített Mián és Tessen. A hajó, illetve ami maradt belőle, lassan, de biztosan süllyedt egyre mélyebbre.

Négy mentőcsónak csobbant a vízen, oldaluk fehérlett a pezsgő tenger habjától, és a zuhogó esőtől, s színük így heves ellentétben állt a szénfekete égbolttal. Árnyelf őrszemek ereszkedtek le a hajó oldalán, szorosan markolva köteleiket, éles kardlapjaik a hátukra csatolva. Talar parancsokat osztogatott nekik, miközben Genn végig ott loholt a nyomában.

- Talar… veletek kell mennem. – jelentette ki azzal a hangsúllyal, amire szolgái hajdanán azonnal ugrottak.

- Felség, az én feladatom, hogy egy darabban eljuttassalak téged Darnassusba. – próbálta Talar túlharsogni az üvöltő vihart és az ostorozó széllökéseket. – Semmiképp nem hagyhatom, hogy kockára tedd az életed. Ez egy veszélyes feladat, így hát pont, hogy nekem, mint küldetésünk vezetőjének, kell, hogy vállalkozzak rá. Így sem merem veszélyeztetni csupán pár emberemet… Ígérem, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megmentsük családtagjait életét.

- Ők az én mindenem, Talar… muszály…

- Itt maradnod! – vágott közbe az árnyelf, majd belekapaszkodott egy kötélbe, és leereszkedett az egyik mentőcsónakba. A lélekvesztők gyorsan eltávolodtak a hajótesttől, és megindultak az Elune Ragyogása felé, célba véve a pici, karjaikat lengető rózsaszín és lila pöttyöket a vízben.

Genn figyelte, ahogy a csónakokat rongybaba módjára dobálta a víz. Nem. Nem maradhatott. Nem volt rá képes. A családjáról volt szó, akiknek annyival tartozott. Még most is, hogy a világunk darabjaira hasadt, Genn ezernyi tévedése után is, Mia és Tess hittek benne, és támogatták. Mély levegőt vett, felvonított, s már érezte is a változást: teste megnőtt, szőre rohamosan elszaporodott rajta, és arca őszes ordaspofába nyúlt.

Egy hangos üvöltés kíséretében kiegyenesítette hátát, majd az ég felé kinyújtva karjait befejezte az átalakulást. Most már egy worgen volt, egyike azoknak a félig farkas, félig ember lényeknek, amiknek megidézésére annyi éve parancsot adott Arugalnak – egyike azoknak a szörnyeknek, akik akarva, vagy akaratlanul is, de a Forsakenekkel karöltve döntötték romba néhai királyságát. De ebben az alakban gyorsabb volt, és erősebb. Az átok, ami eluralkodott testén, bizonyos szempontból előnyére szolgált.

Teljes erejével nekiiramodott a hajó szélének. A nedves lécek nem befolyásolták sebességét, és pillanatok alatt céljánál termett. Az állati ösztön felpumpálta vérét. Az elméje csak a cselekvésre öszpontosított, semmi másra, csak az előtte álló feladatra. Seperc alatt elérte a hajó szélét, és ugrott.

Talar azonnal megfordult, amint meghallotta az üvöltést. Felülről, az esőn keresztül egy figura landolt hibátlanul a csónakjában: Greymane.

Genn ekkora már szemtől szemben állt a druidával. Az őrszemek ösztönösen fegyvert rántottak.

- A családom dolgaiban én döntök. – mondta Greymane. Hangja mély volt, morgó, és ijesztő.

Talar leintette harcosait.

- Makacs vénember… – dörmögte, de utána beleegyezése jeléül bólintott.

A mentőcsónakok már közvetlenül az Elune Ragyogása mellett himbálództak. A hajó nyöszörgött, oldalából deszkák váltak ki, teste megreccsent, orra egyenesen az égbe meredt.

- Segítség! Itt vagyunk!

- Druida testvér, ments meg!

- Húzzatok ki!

Integető karral, eszeveszetten csapkodó lábakkal igyekeztek gilneasiak és árnyelfek a víz felett tartani fejüket.

Az őrszemek a csónakokban megragadták, és kisegítették a túlélőket. Talar és Genn csónakja a megtört hajótestet irányozta meg. A felemelkedett orr tetején alakok kapaszkodtak meg a magasban. Sikolyaikat elnémította a körülöttük tomboló vihar – az eső, a szél, és az Elune Ragyogásának utolsó nyögései. Nem voltak sokan, és annyian sem, ahánynak kellett volna lennie… ahogy azt Genn azonnal felmérte. A többieket valószínűleg elsodorta a tenger, vagy egyike annak a rengeteg monstrum lénynek, amik végtelen mélységében éltek.

- Mia! Tess! – kiáltott fel. Látása sokkalta jobb volt worgen alakban, és látta, hogy felesége és lánya nincs odafönn. – Még bizonyosan bent vannak. Biztos vagyok benne.

- Irány a hajó. Most azonnal!

Az őrszemek a csónakban magasra lendítették pengéik, ezúttal hosszú kötelekkel együtt. Az ősi fegyverek belefúródtak a fába, és a kötelek kiengedtek, megfeszülve az árnyelf harcosok kezében.

- Nincsenek odafönn. Ha még élnek, akkor bent lesznek! – válaszra sem várva Genn nekiiramodott az Elune Ragyogásának, kiugorva a csónakból megkapaszkodott egy kiálló szegecsen, s felmászott az egyik hajóablakhoz, aminek üvegét már kitörte a víz.

- Greymane! Állj! A túlélőknek mindig az orrban, vagy a taton kell gyülekezniük. Ha túlélték, akkor muszáj, hogy… – kiáltott Talar, de már túl késő volt. Genn kitépte az ablakkeretet a falból, és már el is tűnt a süllyedő hajóban.

- Nehézfejű vénember.  Meg fog fulladni… és ha egyedül akar, akkor egyedül is fog. – suttogta Talar, és ezzel átalakult egy hatalmas viharvarjúvá, magasra szállva a hajóorr felett.

A hajón belül tűzvész tombolt. Sötétszürke füstfelhők úsztak a levegőben, és Genn alig látott tőlük. A hőség izzasztotta, és pusztán levegőt venni is megerőltető volt. Minden el volt dőlve, felfordulva a hajóval együtt. A folyosók görbén kanyarogtak, és itt-ott összezúzott bútorzat blokkolta az utat. Genn hallotta a túlélők hangját a fedélzetről a feje felett.

- Mia?

Egy végső elhatározással hagyta, hogy az alakjából fakadó természetes harag elöntse testét, s már ki is rontott a kabinból, befelé a hajóba, a tűzön és az összeomló szerkezeten át.

- Tess?!

A gravitáció nehéz láncként húzta le: minden mozdulat felfelé egy valóságos küzdelem volt. Holttestek tarkították a termeket. Sokan közülük egykor büszke árnyelf őrszemek voltak: néhányat facölöpök szúrtak keresztül, mások megégtek; tekintetük meglepetésről, és arról árulkodott, hogy hirtelen érte őket a halál. Megdőlt folyosókon haladt. A padló a bal oldalán húzódott.

A füst felé szállt, és égett hús szaga töltötte fel orrát. A bűzbe ismerős illat vegyült…

*

Gilneasváros lángolt. Füst töltötte fel a sikátorokat, és ágyúszó visszhangzott az égben. Genn a várfalon állt, és lefele nézett. Ugyanazon a bástyán volt, ahonnan a mandarinszín naplementéket is figyelte apjával, imádattal figyelve a várost, és a királyságot, mely egy nap az ő tulajdonát képzi majd.

És a tulajdonát ma veszély fenyegette. Crowley keresztülvezényelte az embereit, ezeket az északi, northgate-i forradalmárokat a kapukon. Genn nézőpontjából viszont terroristák voltak, és engedetlenségüket el kellett fojtani.

Crowley nem fogadta örömmel a fal hírét. Megtagadta az engedelmességet Genn-nek, és ráadásul segítette a Szövetséget az ún. „Harmadik Háborúban” azzal, hogy katonákat küldött Jaina Proudmoore támogatására.

Genn próbált érvelni az öntelt nemessel. Próbálta megértetni vele, hogy csak a fal, és az ő útja vezet előre. Próbálta megértetni vele, hogy miért végzetes hiba a Szövetség segítése, még akkor is, ha a fia nem értett ebben egyet vele. De Crowley nem akarta megérteni. Kitartott amellett, hogy amit ő tesz, az a legjobb hazájának, és hogy ő majd véget vet Genn „zsarnokságának”.

A polgárháború Damoklész kardjaként lebegett Gilneas felett. A város lángolt, megszállva saját fiai által. Archibald Greymane nagy álma elhomályosulni látszott…

*

Genn éles kanyart vett, és leereszkedett egy szebb korában még vízszintes folyosón. A segélykiáltások irányába szaladt.

Maga fölött lila kezeket vett észre, amik egy ajtót elbarikádozó romok mögül nyúltak ki tapogatódzva. A karok átnyúltak a törmeléket, egy kijáratot keresve. Egyértelműen matrózok voltak, akik az orr egyik kabinjában ragadtak.

Genn nem vesztegette idejét: jobb kezével előrelépve megragadta a hálóval fedett faszerkezetet, és letépte az ajtókeretet. A meghajlott ajtó mögött egy árnyelf férfi mámoros arcával találta szemben magát.

- Elunera mondom, hát te meg honnan kerültél ide? – kérdezte egy hang bentről.

- Azért küldtek, hogy kiszabadítsalak titeket. – felelete, és újabb rohamot intézett a törmelék ellen, ám az nem mozdult. Látta, ez egyedül nem megy.

- Nehezedjetek neki teljes erőtökkel. Ha együtt csináljuk, kijuthattok!

- Igenis, worgen.

Genn közben erősen koncentrált, hogy a feladatra tudjon öszpontosítani. Egy aranykehely bukfencezik a levegőben. Vörösbor fröccsen a padlóra. Olyan, mint a vér. Nem ismételhetődött meg, nem gyengülhet meg pont itt! A fadarab hatalmas robajjal a padlóra hullott. Genn nekidőlt az ajtófélfának. Az egyik árnyelf matróz majdnem leesett, ám még sikerült időben megkapaszkodnia, s most már szabad volt.

- Köszönjük. Már kezdtük megbékülni az elkerülhetetlennel…

- Sose törődj bele abba, ami még nem biztos, árnyelf.

Közben a többi matróz és lekúszott a felborult szobából. Vastag füstréteg szállt fel lábaiktól, beborítva őket.

- Hol van a feleségem és a lányom?

- A kid? – kérdezte egy véres arcú tengerész.

- Te vagy Genn Greymane, felség? – érdeklődött egy másik.

Genn bólintott.

- A lakosztályuk lenn van, de nem láttuk őket… a jobb oldali kabinban kellet, hogy legyenek.

Gennek eszébe jutottak az összezúzott testek, akikkel még akkor találkozott, amikor bemászott a hajóba. A képet rögtön egy másik fájó emlék váltotta: árnyelf őrszemek összekaszabolt testei hevernek egy vértócsában, a keel-i kikötőben. Az őrszemeket egy Forsaken járőrcsapat mészárolta le. Ezek az élőhalott dögök összedolgoztak a worgenek egy elvadult csoportjával, akik közösen akarták Gilneast a térdére kényszeríteni.

Genn és a legénység szétesett folyosókon kúsztak keresztül. Érezték, ahogy a hajó egyre mélyebbre süllyedt, most már folyamatosan, egyetlen hosszú, torokszorító zökkenéssel. Lefele haladva további halott őrszemekre bukkantak.

- Innen le, és aztán balra. A mentőcsónakok az ablaknál fognak várni rátok. Most menjetek! – mutatott Genn a füsttel telt teremre, ahonnan érkezett.

- A feleséged szobája a hajó mélyén, jobboldalt lesz. Sok szerencsét, és köszönjük! – mondta a matróz.

Genn ekkor elengedte magát, és leugrott, végig a füstön, és az alatta húzódó csarnokon. Bizarr érzés volt ily módon keresztülzuhanni a hajón. Látta, hogy a víz már lassan megtölti az Elune Ragyogását.

- Segítség! – kiáltott fel egy női hang. Mia hangja volt, ezt Genn azonnal felismerte. Kinyújtotta kezét, megragadva egy ajtót, és megállította zuhanását.

- Jövök, szerelmem!

Genn végigmászott egy átázott folyosón. Fehér hab hullámzott arcára a kabinablakokon keresztül. Szinte alig tudott átlátni a vastag por- és hamurétegen, ami arcára tapadt.

- Genn! – kiáltott fel Mia. Már közel kellett hogy legyen, Gennek csak ki kellett bírnia.

- Légy erős! Nem veszítelek el!- ordított vissza Genn. Az elmosódott emlékképek egyre gyorsabban villantak fel előtte; Liam sebzett teste a karjaiban; egy elguruló serleg; kiömlött bor… nem! Ne most…

Le kellett küzdenie őket. Ahogy az emlékek elszálltak, berúgott egy ajtót, és behatolt a kabinba.

- Apa! – kiáltotta Tess, és gyönyörű lánya szorosan megragadta őt. Mögötte hevert Mia. Egyik lába oldalra volt csavarodva, megdagadva, és lilán: egyértelműen eltörte. – Anya… a lába eltört! Nem hagyhattam itt… amikor a hajót süllyedni kezdett, a szekrény eltalálta, és…

- Menjetek, mindketten! Menjetek, édeseim… amíg még van időtök. Kérlek, hagyjatok itt… – mondta Mia, miközben próbált magánál maradni, a fájdalom ellenére.

- Nem hagylak itt, anyám!

- Nem fogylak elhagyni. Sohasem! – kiáltott fel Genn, majd odaszaladt Miához, és gyöngyéden fölkarolta. Ő felkiáltott fájdalmában – hangja Genn szívéig hatolt. A lába lehetetlen pózban lógott.

- Psszt… minden rendben lesz. Ki foglak juttatni innen. Csak kapaszkodj. – suttogta feleségének Genn, amit Mia, dacolva fájdalmával, és széles, szívből jövő mosollyal jutalmazott, ami mindig felderítette az egész arcát, és egy aranyos kis ráncot ültetett az orrára. Ez volt az a mosoly, ami miatt Genn beleszeretett azon az estén, amikor megismerkedett vele oly sok évvel ez előtt, a királyi Aderic Fogadáson. Felesége lassan sokkot kapott a kíntól, de arca még mindig ragyogott.

- Kapaszkodj a hátamba lányom. Kimegyünk innét!

Tess átkarolta apja borzos vállát, mire Genn, olyan tisztán látva mindent, mint ahogy arra napok óta nem volt képes, Genn nekiindult a füstnek, minden erejével megtartva Miát. A deszkák el voltak árasztva, és a folyosó, ami a kijárathoz vezetett, víz alatt állt. Egy kézzel húzta magát előre, vánszorogva, miközben Tess segített anyját támogatni. Lassan, de biztosan, Genn felfele vezette családját.

- Siess, apám: a víz emelkedik!

Genn nem nézett le. Érezte a sietséget lánya hangjában, és tudta, hogy a víz rövidesen beéri őket. Ha még látja is, az senkin nem segít.

Egy kanyar után szembetalálták magukat az őrszemek holttesteivel, és megcélozták a termet, ahonnan Genn érkezett. De mielőtt Genn még egy lépést tehetett volna, a hajó megsüllyedt alatta. Feleségének és lányának sikolyait elnyelte a nyekergés, amit ez Elune Ragyogása adott ki, ahogy még jobban elmerült. Az idő az ellensége volt, így hát egy utolsó nekifutással az ablaknál termett.

Az ablakon keresztül látta a csónakokat, ahogy odakinn himbálództak, szorosan egymás mellett, az utolsó túlélőket felvéve. A hullámok erős kézzel lökdösték őket egymáshoz, és Talarnak láthatóan nehezére esett fenntartani az egyensúlyát, miközben embereket segített ki a vízből. Genn meglátta az általa kiszabadított árnyelfeket is a csónakokban, élve.

- Talar! A királynő megsérült. Segítened kell rajta, és a hercegnőn! – kiáltott ki Genn. Hangja végigerőszakolta magát a szélen.

- Dobd a vízbe őket! Én majd kisegítem mindkettejüket! Meg tudjuk gyógyítani! – ordította vissza Talar, szemmel láthatóan elégedve Genn teljesítményével.

Genn először a jobbjára, majd a baljára pillantott. Most már csak ezért a két nőért élt. Se nemzete, se fia nem volt. Ők voltak a mindene. – Szerelmem, rettenetesen fog fájni, ha leesel. Tudd, hogy ha megállíthatnám a fájdalmad, megtenném. Erősnek kell lenned.

- Bármilyen fájdalmat eltűrök, amíg velem vagy, édesem. Szeretlek, örökké… és most eressz.

Genn rámosolygott, majd elengedte kezét, és hagyta, hogy a kabinfülkén át belezuhanjon az óceánba. – Most te menj, Tess. Segíts anyádon!

Tess halványan rámosolygott, könnyekkel a szemében, majd átlendült az ablakon, bele a tengerbe.

Mindkét nő hamar a felszínre vergődte magát, levegőért kapkodva, kezeit lengetve. Talar csónakja rövidesen ódaúszott hozzájuk, és az őrszemek lenyúltak értük.

Nyugalom és büszkeség töltötte el Genn szívét. Ám épp, amikor elindult az ablakon keresztül, hogy végleg elhagyja a hajót…

Huss!

Még Talar is érezte a vákuum szippantását a víz alól. A csónakok meginogtak, és egymásnak csapódtak. Mintha valami nagy erő húzta volna, az Elune Ragyogása leviharzott a mélységbe.

Genn szemei elkerekedtek, ahogy hátravágódott, át a kabinon, az elárasztott terembe, mélyre szívva a hajó gyomra felé.

- Genn! – kiáltott fel Mia. A hajó eltűnt. Semmi sem maradt belőle, csupán a víz fodrozódása, ahol egy pillanattal ez előtt még egy hajóorr magaslott.

Víz töltötte fel Genn tüdejét, kipréselve belőle a maradék levegőt. Felfelé rántotta karjait, úszni próbált, és megkísérelte leküzdeni a rántást a mélyből.

A szíve a torkában dobogott, felismerve, hogy már nem sok maradt neki hátra.

Genn pánikba esett.

*

Hallotta, ahogy Godfrey, Ashbury, és a többi báró a nevét szólongatták a fák között. Tudta, hogy rövidesen rálelnek. A lábainál a földön ott hevert a rémek egy példánya, egy worgen, egyike azoknak, akik a Blackwald környékén kísértettek élő testamentumként Genn parancsa, Arugal évekkel ezelőtti tévedése, és a worgenek mestereik ellen fordulása előtt. Agyonlőtte: ódon mordály tépte lyukak szaggatták fel az eb mellkasát. Hő szállt fel a testből, és a vérfoltok a test körül lassan megalvadtak.

Ez a nemesek kicsiny kis titka volt, valami olyasmi, amiről a közembert nem volt szabad informálni. Teleholdanként Greymane, Godfrey, Ashbury, Marley, és a többiek kivonultak a Blackwaldba, nyakig felfegyverezve, és azokat a lényeket vadászták, akikről népük többsége csak úgy tudta, hogy legendák: túlzás szülte katonamesék, amiket szenilis veteránok ötlöttek ki. A nemesek sportból és bosszúból hajszolták őket, lassan kiirtva az élősködőket.

Újra megtapogatta a nedvességet a vállán, ahol bőre lüktetett, és szúrt. Az ujjait vastag, és ragacsos, mélyvörös vér kente be. Megharapták. A bestia lesből támadott, satuként harapva vállára, mielőtt még Genn beleüríthette volna töltényeit. Félelem kerítette hatalmába. Émelygett. Azon lények közé fog tartózni, amiket annyira gyűlölt? Tudta, hogy ha Ashbury, Godfrey, és Marley meglátja a sebet, akkor azt tennék, amit ő is elvárt volna tőlük. Amit ő tett volna fordított helyzetben. Lelőnék. Nem hagynák, hogy tovább terjedjen az átok. Feltápászkodott, letörölte a vér a válláról, és ráhajtotta gallérját.

- Felség, hol vagy? – hallotta Marley hangját a lombok mögül.

Remegő kezekkel Genn letépett egy darabot válltáskájából, és a szövetet a kabátja felszakadt vállrésze alá tömködte. Még feljebb igazította a gallérját, és elnyomott egy fájdalmas nyögést.

- Greymane uram… merre vagy? – visszhangzott Godfrey hangja a fák között.

Genn olyan magasra húzta öltözéke nyakát, amennyire csak lehetett. A seb rettenetesen fájt, levegőért kapkodott.

- Öhm… itt vagyok! Igen, elkaptam a dögöt… Itt vagyok! – kiáltott vissza Genn, remélve, hogy megtévesztheti őket. Lassan elhátrált a testtől, lassan, idegesen kilélegezve, majd lehajolt a fűre, hogy beletörölje tenyerét.

A worgen rózsaszín nyelve újévi virsli módjára lógott ki a véres szájból, ernyedten, tekintete pedig üvegesen szegeződött Gennre, néma ítéletet mondva fölötte.

*

Genn erősen csapkodott. A nyomás tüdejében kibírhatatlan volt. Érezte, ahogy elúszik elméje, és az édes szabadulásért könyörgött, hogy ne érezze többé a feszülést mellkasában, és a lüktetést fülében. Agya zakatolt, és képek villantak fel előtte, ahogy már a tudattalanság határán mozgott. A fájdalom, amit okoztak, volt talán az egyetlen ok, hogy még mozgott.

Látta maga előtt a napot, amikor a worgenek megtámadták Gilneasvárost. Látta a titokzatos árnyelf papnőt, aki először megjelent neki, figyelmeztetve a rá leső veszélyre. Látta, ahogy fia büszke szavakkal tüzeli föl népét a Forsakenek ellen. Látta alattvalóit, ahogy felsorakoznak Liam mögött: arcuk harci kedvről árulkodott. Tisztán emlékezett, hogy milyen büszke volt a fiára, akit felnevelt.

De gyorsan gyengült. Markából kicsúszott a kilincs, amibe belekapaszkodott. Érezte, ahogy az áramlatok lerántják.

Állj föl mindkét lábadra, fiam. Bármit megtehetsz, ha megvan benned az erő, és akarat, hogy a tulajdon lábadra állj. Apja hangja visszhangzott elméje zegzugaiban.

Tudom, apám, tudom. Mintha kezébe kapta volna egyikét azoknak a piros italoknak, amiket az alkimisták készítettek, apja szavai feltámasztották benne az élni akarást. Doboló szemekkel, lassan elfeketülő tudattal lökte egyre feljebb magát.

Olyan erőkifejtésre lehetsz képes, amire nem is hitted volna, hogy képes vagy!

Már majdnem az ablakkeretnél volt. Odakinn egy alakot látott, aki a kabinablak felett úszott. Egy druida volt, vízioroszlán alakban, testét az áramlatok irányával együtt csavarva.

Genn küzdött az erővel, ami maga mögé húzta, vissza a feneketlen mélységbe. Küzdött a feketeséggel, ami lassan rátelepedett elméjére, és hasonló nagyságú erővel próbálta átadni a hullámsírnak Gilneas királyát, letakarva szemeit. Ám ahogy újra kinyitotta azokat, egy az ablakon keresztül kinyújtott rózsaszín kézzel találta szembe magát. Talar volt az, aki másik kezével keményen tartotta magát az ablakkeretnél, ellenállva az áramlatoknak, amik megpróbálták beszippantani.

Genn egyenest az árnyelf sápadtan világító szemeibe nézett, majd a kinyújtott kézre. Talar eljött érte. Kockáztatta életét egy emberért, akit vajmi kevéssé ismert – és talán még annyira sem szeretett.

Egy végső megfeszítéssel, igénybe véve minden megmaradt erejét, Genn előrerúgta magát, megragadva Talar kezét, összekulcsolva tenyerét a másikéval.

Aztán minden elsötétült.

*

A levél kinyitva hevert az asztalon. Liam rácsapta kezét, nyomtatékot adva szavainak. Tizenéves volt, de többé már nem félt, hogy hangot adjon véleményének. Dühös volt, ráadásul félt is, és álláspontja szöges ellentétben állt apjáéval.

- Most már távozhatsz, Liam. Már meghallgattam véleményedet az üggyel kapcsolatban, és nem értékelem a jelenetet, amit rendezni készülsz. – szólt Genn, és még egyet kortyolt borából.

- És mi lesz, ha eljut hozzánk ez a pestis? Akkor mit teszel? – erőszakoskodott Liam.

- Azért választ el minket a mi dicsőséges falunk másoktól, hogy ez ne történhessen meg. – lőtt vissza Genn. Egy leheletnyit részegnek érezte magát, és amúgy is fejfájást kapott ettől a társalgástól.

- És mi lesz, ha ezek a dolgok áttörnek a falon? Akkor mi lesz, apám? És mégis, mi van, ha tehettünk volna valamit, hogy megállítsuk őket?

A király egyetlen mozdulattal felpattant, és borral teli kehelyét a gránitpadlóhoz vágta. – Hogy mered megkérdőjelezni apád döntését?! Takarodj!

A kehely hangos csörömpöléssel gurult végig a padlón, és úgy terítette be a padlót a vörösbor, mint friss sebet a vér. Liam döbbenten nézett rajta végig, mielőtt újra szóra nyílt a szája.

- Azt már nem. Nem fogok, amíg nem hallgatsz végig. Igazán. Egyszer az életben igazán végig. Könyörögnek, apám. Lordaeron egyszerűen a segítségünkért kiált, méghozzá a legsötétebb időkben. Ez élet-halál kérdése. Nem pénzt, vagy hasonlót akarnak…

- Gyengeségből, kegyelemért könyörögnek! Te akarsz kimenni a falon túlra? Egyedül szembeszállni azokkal a szörnyetegekkel? Ezt akarod? Nem! Nem fogom kockára tenni sem a fiam életét, se egyetlen gilneasiét. Apám se tette volna ezt, és a fiam se fogja!

- Már megint nagyapával jössz. Mint mindig. Mintha nem is te lennél a király, pusztán holmi helytartó, aki melegen tartja neki a trónt amíg ő vissza nem tér.

- Hogy merészeled?!

- Néha más utakat kell járni… ez a fiú másképp döntene, mint az apja.

- Amikor annyi voltam, mint te, olyan akartam lenni, mint apám. Ez minden herceg dolga…

- És az is, hogy egy nap nagy király legyen belőle. – mondta Liam, és elfordult. Tudta, hogy elvesztette a vitát: apja saját feje után fog menni, mint ahogy mindig.

- Takarodj a szemem elől! Menj innét, jó messzire! A fal… majd megvéd minket, fiam. – hörögte Genn, és visszabotladozott székére. – Kibír azt mindent, és Gilneas dicsőséges marad és tekintélyes… örökre!

Hangját visszaverték az üres terem falai.

*

Genn szemei megrebegtek. Ahogy kinyitotta, szinte elvakította a heves napsütés. Gyorsan eltakarta a szemét. Életben volt. Nem érzete, és nem is hallotta az esőcseppek kopogását. Felette boldog, fehér fellegek erdeje úszott a kék égen.

- Felkeltél. – konstatálta egy vidám hang a közelében. Ismerős volt.

- Talar… – suttogta Genn egy mosollyal a száján. – Megmentetted az életemet.

- Álmodtál, jó királyom. Beszéltél álmodban.

- A fiamról álmodtam… ő bizony jó király lenne, talán jobb is, mint ez a megtört, makacs vénapó.

- Genn… Greymane uram, ne tegyed ezt magaddal! Te igazán…

- Ne kezdd ezt, Talar. Nem a szomorúság mondatja ezt velem… persze, lesz majd, amikor veszteségem rozsdás tőr módjára facsarja ki szívemet, de ma, ma vigasztalódva beszélek.

- Nem értelek.

- Liam megértette, hogy néha más utakat kell járni… hogy más helyzetek más megoldást kívánnak. Büszkén vallhatom be: fiam bölcsebb volt, mint apja.

- Meglehet, néha mindannyian más utakat járunk… te, és néped önfejű fajtából vagytok, de e nélkül a tulajdonságotok nélkül ma sok matrózunk nem lenne életben. Dicsőséggel tölt el a tudat, hogy én kísérhetlek el Teldrassilba.

- Ó, igen. Teldrassil. Hírét hallottam – azt mondják, lélegzetelállító látvány.

- Gyere. Feleséged és lányod rád vár. A királynő lábát meggyógyították. – szólt Talar, és kezet nyújtott a hajópadlón fekvő királynak.

- Ez az agg uralkodó sem a te segítségedet, sem a másét nem igényli, hogy feltápászkodjon, Talar Oaktalon. Mondd, hogy legalább ezt nem felejtetted el. – mondta Genn egy halvány mosollyal, miközben talpra küzdötte magát.

Talar hangos nevetésben tört ki. – Ahogy érzed, drága barátom. – mondta, még mindig vigyorogva. Ez volt az első alkalom, hogy Genn hasonlón kapta rajta az árnyelfet.

Immár állva, Genn végignézett a napfénytől szikrázó, békés óceánon. Egész teste sajgott, de gondolatai tisztábbak voltak, mint bármikor az elmúlt hetekben. Várt egy pillanatot, arra várva, hogy elméjét emlékek öntsék el – olyan emlékek, amiket legszívesebben elfelejtene. De egy sem jött, nem kísértették őt többé. A hajók felbomlasztották a flottát. A bajt elkerülve, egyesével eltávolodtak, és vitorlát bontva vágta neki vígan a víznek.

- Azt mondtad, hogy Stormrage fődruida úgy reméli, népem hasznos tagja lesz a Szövetségnek.

- Így mondtam.

- Még az is meglehet, hogy igaza van. Még az is meglehet…

*

Tags: Lore, worgen
Posted in Hírek | Comments (19)

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.