July 10th, 2010 by Attila1234

Dzsozi Mester írása következik, mert szeretjük a fan art novellákat.

Dern megtörése

„- Fuss!- kiáltotta Bruga, miközben fejszéjével levágta az elé ugró szörnyeteget.

- Nem  hagylak itt!-  válaszolta Dern, és kardjával ő is levágott egy démont.

- Túl sokan vannak…- mondta Bruga, miközben a démon vére ráfröccsent a szakállára. – Hagyj itt, a törött lábammal csak hátráltatnálak…

- Mondom, nem hagylak itt!- nyomatékosította Dern, és élő pajzsként barátja elé állt; úgy tartotta vissza a közeledő förtelmeket.

- Csak az vígasztal, hogy a többiek kijutottak… Nima… Ő már Rubalában van…

- Mi is kijutunk valahogy!- felelte Dern, de lelke mélyén tudta, hogy kevés az esélyük, mindketten itt fognak meghalni.

Ő maga még csak-csak megmenekülne valahogy, de Brugával együtt már nem. Ez az elképzelés is kezdett hiú ábrándnak tűnni, mert egyre több lény közeledett feléjük. Ha most elindulna… Nem! Nem hagyja itt a legjobb barátját! Aztán eszébe jutott a talizmán, amit Quiral úrnője adott neki. Ha használja a talizmánt, visszaviszi oda, megmenekülne. De nem teheti, nem hagyhatja itt Brugát! A talizmán viszont csak egy embert képes magával vinni. Gondolt egyet és letépte a talizmánt a nyakából.

- Rimá kadorei, Quiral konozel!- kiáltotta és Bruga mellkasának nyomta az ékszert. Bruga egy fényes villanással eltűnt.

A keletkező éles fény váratlanul érte a démonokat, egy időre megtántorodtak, csillagokat láttak. Dern kihasználta az alkalmat, és áttört a soraikon. Tudta, hogy kevés az esélye, mert eddig még senki se jutott ki Brämol vermeiből, csak barátai a saját talizmánjuk segítségével. Átkozta a pillanatot, mikor Bruga nyakából leszakadt az ő talizmánja. Valahogy neki is ki kell jutnia!

Futott a sötét folyosókon keresztül, keresve a kijáratot. A démonok a nyomában voltak. Kezdett fáradni… Nagyon kimerültnek érezte magát… Léptei egyre lassabbak lettek, zihálva vette a levegőt. De nem adta fel, futott tovább, végül egy tágas terembe ért. Nem tudta, hogy merre tovább, csak állt tétován. Fáradt volt… iszonyatosan fáradt és reményvesztett…

Éles fájdalom… Az egyik démon utolérte, és kampószerű karmát Dern hátába vágta. Dern ordított, ahogy a torkán kifért… A démon másik karma is a hátába állt, porrá zúzva az útba lévő gerinccsigolyáját. Dern kinyitotta fájdalommal teli szemeit… Tűzben égtek, de már nem tudott védekezni. Hirtelen előtte is ott termett egy démon, aki egyik kampóját mellkasába, másikat a hasába vágta. Dern kezéből kiesett a kardja… Legalább Bruga és a többiek megmenekültek… Aztán minden fájdalma eltűnt, minden elsötétült…”

„Hol vagyok?”- villant át az elméjén. Fura érzése volt… Nem érzett semmit. Se fájdalmat, se éhséget, se szomjúságot, se fáradságot. Sőt, lélegezni se lélegzett! „Meghaltam volna?” – kérdezte magától, aztán emlékezni kezdett: Bruga, talizmán, Quilar, futás, karmok, fájdalom… Minden világos volt. Meghalt, a démonok megölték, nem jutott ki. De akkor most hol van? Mi történt vele? Ilyen gondolatok cikáztak át a tudatán, aztán hirtelen fényt látott. Hat fáklyát gyújtottak meg körülötte, és már látta, hogy hol van.

Egy szobában volt. A falakból arra következtetett, hogy még mindig Brämol vermeinek egyik szobájában. Lenézett a lába felé. Arra számított, hogy a testét fogja látni, amit marcangolnak a démonok, de nem… Rul jele izzott a lábánál vörös fénnyel. Ebből rájött, hogy szellem, és hogy valaki megidézte. Kacagást hallott. Ismerte azt, aki nevetett.

- Lám, lám, lám!- szólt egy vérfagyasztóan jeges hang a sötétből. Aztán Kragol’ balar előlépett, hogy a fáklya megvilágíthassa alakját. Sötét köpenye volt, ami hamuszín kezein és fején kívül mindent eltakart. Csont sovány kezei hosszú körmökben végződtek. Arca beesett volt, tisztán kivehető volt a bőr alatti koponyája. Szemei olyanok voltak, mint két vörösen izzó pont. Szája repedezett, a repedések nyomán fekete. Haja nem volt, csak néhány szál. Füle hegyes volt, és Rul jelét ábrázoló fülbevaló volt mindegyikben.

- Kragol’ balar…!- mondta Dern és furcsállta, hogy hallja a hangját, pedig nem érezte, hogy mozgott volna a szája. – Mit tettél velem, te fattyú?!

- Én?!- háborodott fel a Sötét Úr. – Én nem tettem veled semmit! Meghaltál, a lelked elhagyta a tested. – Vigyorogni kezdett, így Dern meglátta hegyes fogait, amelyeket fekete nyálában áztatott. Életében már látta ezt a vigyort, és akkor is iszonyatot váltott ki belőle, és furcsállta, hogy így holtan se érezte magát biztonságban. Tudta, hogy Kragol’ balar hatalmas és ért a túlvilág dolgaihoz is, fattyú istenének, Rulnak köszönhetően.

- Fura dolog a halál, igaz?- kérdezte még mindig vigyorogva a Sötét Úr. – Nem érzel semmit… Csak vagy… Vagy a világban… Vagyis lennél, ha az a Rul jel alattad nem tartana a helyeden.

- Engedj el!- kiáltotta Dern. – Engedj átkelni a Túlvilágra! Hadd egyesüljek a Fénnyel, hagyj békében nyugodni…

- Még halálodban is van benned kurázsi Dern… Dern, a Fényhozó! Mond, halál után mit ér a cím, amit életedben szereztél? Mit érnek a tetteid, amik néhány évszázad múlva feledésbe merülnek? Mit ér az, hogy a barátodat mentetted és nem magadat? Szerinted ő is megtette volna érted? Nyüszítve menekült volna, mint a kutyák, ha nála lett volna az a talizmán… Egy pillanatig se foglalkozott volna veled!

- Ez nem igaz! Ő is ugyanezt tette volna értem, a barátom volt!

- Nem igaz! Az irigyed volt! Tán sose láttál a szemében féltékenységet? Ő akart az lenni, aki te voltál! A világon mindenki irigyelte Dernt, a Fényhozót. Mit gondolsz a Tanács mért téged és a „barátaidat” küldte ide? Azért, hogy meghalj! Tán nem találtad furcsának, hogy mindenki megmenekült? Az, akinek segítettél…direkt csinálta, direkt vesztette el a talizmánját. Tudta, hogy megmented, és hogy te itt maradsz a világ végén. Erre ment ki ez az egész, hogy megöljenek.

- De te öltél meg, nem ők!- mondta Dern. – A te démonaid voltak! Ha ilyen tisztában voltál a dolgokkal, mért tetted? Hazug vagy, és hazug minden kiejtett szavad is!

- A gazda talán nem öli meg a tolvajt, akit a földjén talál? Ti nem ölitek meg a betolakodókat? Csak azt tettem, amit tennem kellett.

- Akkor engedj tovább! Engedj át, nekem ott a helyem!

- Látom még mindig nem jöttél rá… A Fény a túloldalon rossz! Nem azt fogod kapni, amire vágysz. Kínt fogsz kapni és szenvedést az idők végezetéig, nem a hőn áhított örök nyugalmat! A „Fény” név csak egy álca! Az eredendő gonoszt imádjátok, a Tanács elveszi  ennek a világnak az eszét! Mindenki, aki tiszta lelkű szeretne lenni korcs isteneik kezére adják, hogy a túlvilágon visítsanak a kíntól, mint a kutyák.

- Hazugság! Hazugság! – kiáltotta Dern. Ő részese volt életében az istenek kegyének, tudta, hogy ez nem lehet igaz… Mégis valahogy a szavak utat találtak a lelke mélyére, de még nem vallotta be magának.

- Megtapasztalhatod, hogy miről beszélek! – mondta Kragol’ balar. – De én nem vagyok gonosz, felajánlom neked, hogy megmentelek ettől, vissza tudlak hozni az életbe. De csak egy feltétellel… Engem és Rult kell szolgálnod halálodig. Utána nem fogsz elkárhozni.

- Nézz magadra! Hogy nézel ki? Szenny vagy, ami el kéne pusztítani!

- Ne a külső alapján ítélj… Ezt az isteneid tették velem. Elcsúfítottak, hogy szavaim ne jussanak el a hozzád hasonló eltévedettekhez. Külsőm látványa megszűri szavaim, rossz érzést ad hozzá, hazugságnak tűnteti fel igaz prédikációim! De ha annyira át akarsz kelni a túlvilágra… ám legyen! Egy nap múlva megidézlek és elmondhatod, hogy szereted-e még az isteneidet…

Legyintett és Dern eltűnt. Átkelt. De nem az ő számára kijelölt útra lépett. A Sötét Úr Rul egyik poklának bugyrába küldte, hogy megfertőzze tiszta lelkét, és bemocskolja hitét. Kragol’ balar mosolygott, és mosolyától itt-ott megrepedtek a falak…

„Kín, szenvedés, halál… Kampós kezek vágódnak a testébe… Talizmán! Quiral úrnője beszél hozzá, beszél, de szavait nem hallja… az úrnő csak tátog… Kín, halál, szenvedés… Mintha ezernyi kampós kéz vágódna egyszerre a testébe… A fájdalom elviselhetetlen… Fejében gúnyos kacaj… Halál, szenvedés, kín… Mintha a szívét tépnék ki! A fájdalom elviselhetetlen… Ordít, ahogy a torkán kifér…”

Hirtelen elmúlt a szenvedés. Nem érzett már semmit. Ismét a sötét, fáklyával megvilágított szobában volt. Lába alatt Rul jele. Kragol’ balar ott állt előtte.

- Mit láttál, Fényhozó? Mit éreztél a Túloldalon?- kérdezte hűvösen, kimért hangon. – Azt kaptad, amire vágytál, vagy valami egészen mást?

- Nem emlékszem sok mindenre – felelte halkan Dern. – Csak a fájdalomra, a kínra… Ez nem lehetett a Túloldal… – még mindig az események hatása alatt állt.

- Pedig az volt… Láthattad, tapasztalhattad a saját „bőrödön”. Ez hát a Fény Túloldala. Csak egy napot voltál ott és máris majdnem megőrültél. Ha az idők végezetéig kéne ezt kiállnod, nem bírnád ki…

Dern nem válaszolt, csak meredt maga elé. Ez nem lehetett a Túloldal! Ez nem lehetett az! Ennyi fájdalmat egyetlen nap alatt… Mintha egy örökké valóságig tartott volna. Nem tudta meddig bírná még.

- Ismét felteszem a kérdést – szólalt meg a Sötét Úr. – Visszahozzalak az életbe? Vagy visszamész oda, ahova tartozol?

- Visszamegyek! Ez nem lehetett a Túloldal! Csak valami tisztító tűz, ami megszabadít bűneimtől, teszteli a hitem és feloldoz…

- Akkor menj vissza!- kiáltotta Kragol’ balar, majd legyintett és Dern eltűnt.

„Kín, szenvedés, halál… Fájdalom… Kampós kezek, amik szaggatják húsát… Bruga vigyorgó arca… Rajta nevet, azon, ahogy szenved… Áruló! Megöllek!… A fájdalom elviselhetetlen… Kín… szenvedés… halál…”

Kragol’ balar másnap ismét megidézte Dernt. De a Fényhozó még mindig ellenállt, így a Sötét Úr megint visszaküldte. Naponta megidézte, Dern mindennap visszautasította, azonban ellenállása napról-napra csökkent. Végül, mikor már teljesen elveszítette időérzékét, mikor már nem tudta, hogy hányszor lett megidézve és visszaküldve, megtört… Dern, a Fényhozó, az istenek kegyeltje feladta. Csak a bosszú lebegett a szeme előtt. Megölni hajdani barátait, elpusztítani a Tanácsot, megtisztítani a világot a szennytől… Rult akarta szolgálni, és mindenben Kragol’ balar rendelkezésére állt.

Kinyitotta a szemét. Azt a szemet, ami egykor kék volt, de most sötét volt, fekete színű, mint az éjszaka. Feküdt. Meztelenül egy kőasztalon, egy szoba közepén. Testére nézett. Sebek voltak rajta, amiket bevarrtak, meggyógyítottak. Egykori napbarnított bőre fehér volt, mint a halottaké… Persze, hiszen ő is az volt, de ismét él! Rul mindörökké!

Felült és balra nézett. Kragol’ balar ott állt mellette.

- Állj fel!- utasította a Sötét Úr. – Gyere ide, és hajolj meg urad és parancsolód előtt!

Megtette.

- Mindenben szolgálatodra állok, dicső uram – mondta Dern. Hangja se olyan volt, mint élőként. Rekedtebbnek, túlviláginak tetszett.

- Első parancsom: Öltözz fel!

Hirtelen démonok jelentek meg a szobában, mindegyiküknél páncél darabok. Felöltöztették Dernt éjfekete páncéljába. Oldalára üres hüvelyt kötöttek.

- Gyere!  – szólt Kragol’ balar. – Vedd magadhoz új fegyvered!

Félreállt és Dern meglátta, hogy van mögötte egy asztal. Rajta egy kard. Egy fekete kard, ami körül sötét aura izzott.

-Grä’ tonál kardja. Ő volt Rul legnagyobb bajnoka. – mondta a Sötét Úr. – A kard most már a tied, szolgáld vele istened és engem!

Dern magához vette a kardot. Érezte benne a lüktető erőt. Hüvelyébe tette, megfordult és ismét letérdelt.

- Mit kívánsz tőlem, uram?

- Csak azt, amire szíved legjobban vágyik: Állj bosszút azokon, akik idejutattak! Pusztítsd el a Tanácsot, és igázd le a világot! Szabadítsd meg a Hamis Fény hitétől!

- Ahogy kívánod, uram, szolgád vagyok!- azzal felállt és kiment a szobából.

Kragol’ balar elégedett volt. Serege egy hatalmas katona erejével nőtt meg. Dern most már tényleg Fényhozó lesz… Mosolygott, és mosolyától megrepedtek a kőfalak…

Tags: fanart
Posted in Hírek | Comments (11)

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.