November 14th, 2008 by Deathcrow

Nemtomhányadik epizód: Egy új remény

Álom volt csupán, egy gyönyörű illúzió. A napok a Hősök Csarnokában gyorsan teltek, Mamlasz egész nap párbajozott Azeroth régi hőseivel és legjobb barátjával, Utherrel minden duel végén kielemezték a harcban elkövetett hibákat.
Nem volt hiba, minden ügyessége ellenére a szabad préda szintjére süllyedtek a lovagok. Szomorúan idézték a régmúltat, amikor a paladin még erős volt, s nem az a nyámnyila gyógyító kaszt, amivé vált.

- Ez így nem mehet tovább, tudod te is jól. – mondta Mamlasz az egyik nap Uthernek. – Nézd csak le Azerothra. Elfelejtettek minket, régi dicsőségünk rég elveszett, a paladinok legendája megkopott, nevünk egybeforrt az áruló herceg Arthassal, aki meg szabadon terrorizálja a népet.
- Tudom, tanácskoztam erről már a Szellemrákkal.
- Jól hallottam? Az meg mi a rák?
- Nagy hatalmú lény, akit utolsóként meg kellett győznöm, hogy ügyünk mellé álljon. Azonban… Áldozatot kért…

„Gyönyörű álomvilágot hagytam ott fent” konstatálta Mamlasz, ahogy körbenézett a véres szobában, amelybe megérkezett. Egy tucat hordás csorgó nyálas üvöltéssel támadt egy fiatal leány paladinra, aki felhúzta védőpajzsát, hogy kitolja végzetét néhány másodperccel.

- Kek! – röhögtek a hordások

Észrevették az áldogáló Mamlaszt, aki előhúzta hatalmas, fehéren csillogó pengéjét.

- Nézda, ott ni egy másik is, retricsicska! – ordította az egyik zöldbőrű.

Mamlasznak csak annyi ideje maradt, hogy egy parancspecsétet mormoljon és meglendítse kétkezes kardját az ork felé. A penge nekicsapódott a rohamozó ork baltájának, ripityára törve azt és belevágott a vértezetbe. Csak a teljes S3 szettnek köszönhetően nem halt meg azonnal, de sorsát így se kerülte el. Az ütés erejétől hátrarepült, magával rántott egy vérelfet, nekicsapódott a szemközti falnak és az ütközés miatt bekövetkezett „falling demidzs” miatt megmurdált.

- Hrm, mi volt ez – dünnyögött Mamlasz. Még fénykorában se ütött ilyen nagyokat.
- Fiú, ez aztán az ütés! – Jegyezte meg Vandar, aki mellette állt.

A hordások nem hitték el, – nem akarták elhinni, – ami szemük előtt megtörtént egy szempillantás alatt. Talán túl gyorsan zajlott le az egész. A megmaradt tizes csoport rátámadt a lovagra.

Mamlasz önkéntelenül is felidézte legerősebb támadását: isteni vihart támasztott. Holdpengéje felizzott, megállíthatatlan örvényként lecsapva minden támadójára.

- Ez… mi volt, mit tettél? – kérdezte a lány az ismeretlen lovagot.
- Nem… nem tudom… – Mamlasz körbenézett, és megrettent saját magától. A teremben hordások darabjai hevertek szerteszéjjel.

*Zigzag elhagyta a csatateret*
*Trollolo elhagyta a csatateret*
***
*Az összes Hordás feladta, a Szövetség győzött!*

Csupán egy győzelem volt, de híre futótűzként terjedt.

Messzi földekről jöttek Mamlaszhoz, hogy kitanulják a képességeit, és ő boldogan oktatott. Embereknek, törpöknek, vérelfeknek és még a csúnya poliparcúaknak is megtanította az ősi módszert, hogy fókuszálják a fény erejét, amely most már nem csak gyógyításra használható, hanem elengedve mérhetetlen pusztítást okoz.

Mamlasz eljövetelével egy új, fényes nap virradt a paladinokra. A megtorlás kora, amikor a sok éves sérelemért megfizet mindenki más, aki nem a fény lovagja.

A népek újra megtanultak félni a lovagoktól. Repkedtek a halálos ítéletek, ahogy a palák mérték a büntetést ellenfelükre.

Lyen, – a lány, akit Mamlasz először látott meg és végül megmentett a hordások karmaitól – a lovag mellett maradt. Egyre közelebb került Mamlaszhoz, és mégis ő volt az egyetlen, aki nem akarta megtanulni az új tudást.
Lyen látta, ahogy a paladinok teljesen megfeledkeztek azon felelősségeikről, ami mégis lovaggá tette őket. Hová lett a törődés és szeretet? Eltűnt, mint ahogy a gyógyítás, a hit és a remény is. Ezen lovagi erényeket felváltotta a pusztítás, az erő és a halálhozó penge süvítésének hangja.

Teltek a napok, hetek és még rosszabb lett a helyzet. A paladinok régi „dicsőségükben” fürödtek, uralták a csatatereket, dps listákat. A legutolsó tanoncnak is csupán néhány legyintés kellett, hogy legyőzze a főmágusokat, boszorkánymestereket, a legügyetlenebb gyakornok is térdre kényszerítette a pengemestereket. Mamlasz érezte valahol legbelül, hogy valami nincs rendjén, de minden kétkedése mindig szertefoszlott, amikor bajtársai, a lovagrend tagjai beállítottak a győzelem híreivel.

Lyen álmaiban látta a paladinok végzetét. Az elkerülhetetlen véget, amely vészes sebességgel közeledett. Rémálmai voltak, minden nappal egyre rosszabbá váltak, míg végül egy nap Mamlasz hazaérve egy levelet talált:

Kedves Mamlasz,

Amikor ezen sorokat olvasod, én már távol leszek. Attól a perctől fogva, hogy megláttalak tudtam, hogy különleges vagy. Egy lovag, aki az ősi tudást birtokolja és aki elhozta az új kort rendünk összes tagjának. Egy lovag, akit örökre a szívembe zártam, amíg élek.
Azonban amit elhoztál, az egyben a pusztulást is jelenti számunkra, a lovagokra. A mérhetetlen hatalom, amely felett rendelkezel és aminek titkát megosztottad mindenkivel nem kerül mindig jó kezekbe. Nézz körül, lásd szemeddel, mi megy a világban.
Pusztítást okozunk, amikor gyógyítanunk kéne. Halálos büntetéssel sújtunk, amikor az élet védelmére esküdtünk. Félelemmel néznek ránk, amikor reményt kéne hoznunk.

Rombolni mindig könnyebb, mint építeni. Mennyi kell egy ember életének kioltásához? Egyetlen csapás. Egy élet védelméhez viszont lehet, hogy mindent fel kell áldoznod.

Kérlek, mutasd meg a lovagoknak a halál mellett az élet szépségét is. Remélem, és hiszem, hogy még fogunk találkozni valahol, valamikor.

Örök szeretettel,

Amalisa Lyen

Folytatjuk!

Tags: Frostshock!, novella
Posted in Hírek | Comments (16)

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.