October 8th, 2007 by Deathcrow
Mamlasz visszatért Ironforge törpök és goldspammerek lakta városába. Hosszú napok, hetek teltek el, s ő semmit se tett. Csak lézengett, árnyéka volt hajdani önmagának. Kiült a város bejáratának lépcsőjéhez és bámulta az eget egész nap. Borotválatlan arca végtelen szomorúságról árulkodott, s mégis… senki se szólt hozzá egy kedves szóval. Nem mintha igényelte volna, emberek jöttek-mentek-dueleztek körülötte, zajlott az élet, de ő ott maradt egyedül, csendesen, egymagában. Szíve megtelt szomorúsággal, hitét rég elvesztette, az egész világ elárulta. Élő kövület, elfeledett legenda vált belőle, amelyet egyszer megnéznek, aztán ott hagyják, ahol van.
Meglátott egy ismerős arcot. Rövid időre szívét átjárta a kellemes melegség. Tul’sen jött szemben. Az éjelf lány, akinek annyi zászlót hozott, aki emlékeztette őt egy rövid időre, hogy milyen is volt a dicső múlt, amikor a paladinok még uralták a csatatereket. Felbukkanása egy kis világosságot, reményt hozott Mamlasz számára. Talán ha felidézik a régi emlékeket egymással…
- Üdvözlet, szépséges hölgy. – köszöntötte az elfet. Tul’sen visszafordult, derűs arcáról lehervadt a mosoly, ahogy meglátta és felismerte az előtte álló emberi roncsot.
- … Mamlasz?
Boldog volt, hogy a lány emlékezett rá. El akarta mondani, hogy mennyire örül a viszontlátásnak, hogy mennyire szerette őt, mielőtt elmenekült a városból. Mindezt megtehette volna, ha egy idegesítő hang nem szakítja félbe:
- Ismered ezt a csavargót, bébi?
Egy nyomorék gnóm warlock volt a hang gazdája, egyik kezével tapogatta az elf fenekét és mutogatott Mamlasz felé:
- Hagyd, ő csak egy lecsúszott utolsó senki. Menjünk cyberezni Goldshire-ba.
Mamlasznak ezek a szavak jobban fájtak, mintha egy tüzes vassal kínozták volna…Nem sírt, visszatartotta könnyeit. Szó nem volt, amely leírhatta volna bánatát. Azok ketten elsétáltak.
Végtelen pillanatok után visszasétált megszokott helyére. A kő kihűlt, melege elillant, akárcsak Mamlasz szívébõl minden remény.
Egy kéz érintette vállát. Nem figyelt oda, de a kis kéz ott maradt, s melegítette vállát, egyben lelkét is. Megnézte, ki jött hozzá. Egy fiatal gnóm lány volt, rongyos ruhákban. Eljött hozzá a legsötétebb pillanatban, melegen mosolygott a lovagra. Nagy, mélyzöld szeme tele volt együttérzéssel. Mamlasz jobb kedvre derült.
- Can I have 1g plx?
Aha… igen… nem volt már több remény… Mamlasz érezte, hogy ezen a világon már nincs helye. Át kell adnia magát a múltnak, ki kell törölnie magát a jelenből. A retrilovagok utolsó képviselőjének mítosza, kora leáldozott. Végleg. Csatlakozni fog társaihoz, egy másik időben, létben. Felállt, s odadobta a gnómnak utolsó ezüstjeit, hadd örüljön. Az mohó szemmel összeszedte az érméket és elrohant.
Itt az ideje, hogy véget vessen az egésznek. Eljött az account cancel ideje. Az utolsó út állt előtte, bele az ismeretlen vadonba, bármilyen cél nélkül. Nappalok és éjszakák váltották egymást, Mamlasz megállás nélkül poroszkált ismeretlen végcélja felé. A sötétség alatt halványan érezte, hogy valaki figyeli. Nem törődött az érzéssel, ugyan ki tartaná őt arra érdemesnek, hogy akár egy pillantást is megérjen?
Megérkezett Winterspringbe. A világ egy messzi sarka, amely tele volt életet adó hőforrásokkal. Leszállt szeretett lováról, leszerszámozta, s szabadon engedte hűséges társát. Az állat poroszkált körülötte egy ideig, aztán eltűnt a kavargó hóban.
Fegyverét eldobva nekivágott a hófödte hegyeknek. Elsötétült a világ, az est ráterítette palástját a vidékre. Páncélja megfagyott, s hideg kőként nehezedett gazdájára, Mamlasz lecsatolta magáról. A fák közül az előtte magasodó dombon pislákoló tűz fényét látta. „Ki élhet itt?” – a táncoló fényforrás felé tartott.
Egy kis tábortűz fogadta a magaslat tetején, amely mellett egy ősöreg troll melegedett. Agyarai szinte teljesen le voltak törve, aszott kezével lassan kevergetett a tűz felett valami leves-félét.
- Ülj le hozzám, fiam. – Szólalt meg a troll. Mamlasz leült az egyik fatuskóra, s bámulta a tüzet. – Mi hozott téged ide, a világ legvégére?
- Sorsomat bevégezni jöttem. – válaszolt a lovag, egy pillanatra se véve el tekintetét a tűztől. Hangja hideg volt, akár csak a hűvös éjszaka. Szíve üresen visszhangozta szavait, már nem volt benne az a tűz, amely előtte táncolt. A sámán szomorúan nézett rá:
- Miért tennéd? Még fiatal vagy, előtted áll az egész élet.
- Valaha fontos ember voltam… most egy senki vagyok. Nem hajtottam fejet a sorsnak és nem követtem az idő változását. Valaha királyokkal együtt sétáltam, bátor katonák századait vezettem csatákba… de mindez semmivé foszlott. Elfeledtek… eljött az új kor, és én maradtam a múlt egy elfakuló árnya..
A troll mosolygott.
- Megértelek fiam… Valaha én is hatalmas sámán voltam. Minden egyes reggel hordások százai tiszteletüket tették ajtóm előtt, s elhalmoztak ajándékokkal… Látod mivé váltam? Száműzött lettem, s itt a vadonban bujdosva kell utolsó napjaimat leélnem..
Mamlasz fülét megütötte az egyik szó:
- … Sámán?
A troll kihúzta magát:
- Én vagyok az, aki annak idején megidézte a hatalmas és ősi avatárt, és a Horda legnagyobb ellenségére – a paladinokra sújtottam isteni büntetéssel! – röhögött a troll.
Mamlasz szíve megtelt gyűlölettel. Érezte, hogy a düh, amely több éven át benne gyűlt most ki fog törni.
- Ha van igazság a földön, itt a világ legvégén a fény meg fog segíteni utolsó harcomban.
Mamlasz felállt, ajka sebesen mormolta az imát. A sámán érezte a veszélyt. Most vette észre az ember rongyos ruháin a paladin szimbólumokat, s érezte, ahogy az előtte állóban gyűlik a mágikus, tiszta erő. Ismerte ezt, egy régi lovag fohászának erejét.
- Paladin vagy?
Mamlasz nem válaszolt. Egész életében a lovagi kódex szerint élt, de most tudta, hogy ez élete utolsó napja. Nincsenek többé törvények, eljött a bosszú ideje. Jobb kezében színtiszta fényből egy kecses kard materializálódott.
- Te nyomorult, azt hiszed egy szánalmas loladin, mint te küzdhetsz ellenem? Egy rank 14-s sámánnal? Gyere csak!
A sámán hosszú ideje nem harcolt, de az erő még mindig benne lapult. Egy mai paladin ellen biztosan győzött volna, de Mamlasz a régi rend hű követője volt.
Elkezdődött az utolsó harc, a múlt sámánja és az elfeledett lovag között. A troll mindent elhasznált, őrült berzerk módjára csépelte a paladint, süvített a halálos frostshock a levegőben, totemjei megtöbbszörözték erejét.
Mégis…
Varázslatai alig lassították le az embert, minden ütése lepattant az aurától, ami védte Mamlaszt.
A lovag riposztjai mind betaláltak, a düh, amely annyi ideig volt bezárva, most elemi erővel, láncát vesztett vadállatként szabadult ki. A sámán vesztésre állt. A földre került, fegyvere tőle messze hevert, más választás lévén két kezét maga elé emelte védekezően és várta a halálos csapást.
Mamlasz feje fölé emelte fegyverét, de a kard nem sújtott le. A sötétség mintha életre kelt volna. Eloltotta a kis tábor tüzét, s körbefonta a lovagot, de nem tudta elfojtani a belőle áradó aranyszínű aurát.
A lovag megfordult, meglátta a lényt, amely mostanra materializálódott mögötte. Érezte az élőhalott auráját, s tudta, hogy ez a lény figyelte egész útja során.
Előtte, a sámán vérével pettyezett havon egy lich lebegett, testét éjfekete páncél védte, amelyen szárazon csörögtek a fagyos halállal átitatott mágikus láncok, örökké a földi léthez kötve a szellemet. A lich megszólalt, hangja akár a téli szél:
- Minden tiszteletem, paladin. Régen járom e földeket, már egy ideje téged figyeltelek, s mégis, sosem láttam ennyi dühöt, kétségbeesést, ilyen biztos halált ígérő szempárt… Mielőtt kardod lesújt, hallgass meg.
Mamlasz kiköpött.
- Senki és semmi se fog megállítani engem. Még te sem, lich!
Az élőhalott felkacagott. A sötétség sűrűbbé vált körülötte, jó kedvében volt:
- Nem azért jöttem, hogy megakadályozzalak. Nem… Nem akarok elvenni tőled semmit… sőt! Ajándékot hoztam.
- Semmid sincs, amit fel tudnál ajánlani és elfogadnék, szörnyeteg! – Mamlasz a lich felé csapott kardjával. Az csak felemelte kezét, árnypajzsán a kard lepattant.
- Így állunk? Tudom, miért jöttél ide. Tudom, min mentél keresztül. Eltörölték a mítoszt, ami a tiétek volt. Eltörték fegyvereiteket, páncélotokat. Egymás után adta meg magát minden lovag az elkerülhetetlen végnek. Mind. Kivéve egy. Egy, amely az árral dacolva megmaradt annak, ami. Te, Mamlasz, rólad beszélek!
A lich felröhögött, az egész terület koromfekete sötétségbe borult. Mamlasz csak a sámán nyöszörgését hallotta maga mögött.
- Senkivé, földönfutóvá tettek, megfosztottak minden rangodtól, s mégse tudtak megtörni téged! Hű maradtál azokhoz, akik elárultak, akik most lenéznek és utálnak. Eljött az idő, hogy új urat válassz magadnak! Aki sosem fog elárulni, aki megbecsüli a hűséget!
A lich egy bonyolult varázslatba kezdett. A sötétség a keze körül kavargott, egyre jobban sűrűsödött. A csillagok előbújtak, a szörnyeteg kezében a formálódó tárgy maga a színtiszta gonoszság érzetét sugározta.
A lich elővett egy batyut, egy mozdulattal kiszórta egész tartalmát a levegőbe. Gyémántpor szállt a levegőben, s mielőtt földet értek volna, az élőhalott elkántálta a varázslat utolsó részét:
- Shirak kaz’morak!
A gyémántszemcsék felizzottak, mint megannyi piciny nap. Mamlasz elfordult, oly fényesen ragyogtak. A fény hirtelen kialudt, a lovag meglátta a lich kezei között tartott hatalmas éjfekete kardot, amelyen a gyémántok most ismeretlen rúnaszavakat alkotva álltak.
- A régi dicsőséget és erőt adom a kezedbe. Visszaadom minden hatalmad. Élj, élj tovább, nem paladinként, hanem valami másként és harcolj tovább. Azok ellen, akik elárultak. A sok leetspeakernek halnia kell! Vedd el új kardod, szenteld fel fegyvered e troll vérével! Légy ura életnek és halálnak, légy te hosszú idők után az első Halállovag!
A lich szavai Mamlasz lelkéig hatoltak. Annyi ideje már, hogy elvesztette régi dicsőségét… s most egy csapásra visszanyerhetné az egészet! Hallotta, ahogy a kard hívja őt, kérlelte, hogy vegye a pengét a kezébe és forgassa. Önkéntelenül kinyújtotta kezét:
Ahogy megérintette a markolatot, elméjében képek villantak fel.
Ott volt újra a csatatéren. Kezében régi kalapácsa.
- Fiam! Menekülj innen, ez a harc elveszett. – Uther állt előtte – Mi feltartjuk az ellenséget, te menj, s védd meg a nőket és időseket!
Mamlasz habozott, Uther előre sietett és hátrahagyta. Egy vasmarok nehezedett vállára. Régi mestere volt:
- Ez nem a te harcod, fiam! A te időd nem jött még el, a jövő a tiéd! – megveregette Mamlasz vállát, és ő is előre rohant.
Ő nem tett semmit. Csak ott állt, mozdulatlanul.
Véres harc bontakozott ki szeme előtt. Egy ismeretlen fekete páncélos harcos egymás után ölte le a paladinokat. Hatalmas pallosa zümmögött és zengte a halál dalát.
- Menekülj, Mamlasz! – kiabálták a lovagok. Egyenként, egymás után lelték halálukat az ismeretlen gonosz ellen.
Emberek, törpék, gnómok, elfek,- mindazok, akik kigúnyolták, akik lenézték és megalázták – sorban rohantak el mellette, s nekitámadtak a fekete lovagnak.
Hogy aztán mind halott legyen egy szempillantás alatt. Mamlasz meglátta a lovag fegyverét. Az is fekete színű volt, akár az éjszaka. Felületén a gyémántok csillogtak, ahogy a penge járta táncát, fájdalmas véget hozva a rá támadókra.
A lovag elért hozzá. Mamlasz megmozdulni se tudott. Az idegen vörös tekintete fogva tartotta. Az ismeretlen felcsapta sisakrostélyát, s Mamlasz meglátta önmagát.
Érezte a hatalmat, ami a másikból áradt. Érezte a kardot, amely pulzálva hívta őt. Egy hatalmas varázstárgy, de forgató nélkül semmit se ért. Könyörgött, hogy vegye fel, s gyilkoljon vele.
- Így múlik el a világ dicsősége… – suttogta a fekete páncélos alak, s közelebb lépett Mamlaszhoz. – Testvér, eljött a bosszú ideje. A világ megfizet majd!
- Így végződik a történetem… – suttogta maga elé Mamlasz.
- Óó nem, az csak most kezdődik el! – válaszolt sötétebb énje.
Egy szellemalak materializálódott mellette. Uther volt az:
- Fiam. Az út, amely előtt állsz a bukásodhoz vezet! – figyelmeztette őt az árnykép.
- Bukás? Már eleve bukott paladinok vagytok mind! – ordibált a sötét énje, és szétcsapta a jelenést.
- Mire tanítottalak egész életemben? Nem veszítheted el a hited! – Mestere szólt hozzá.
- Hallgassatok, ákozott kísértetek! – szitkozódott a fekete páncélban lévő Mamlasz.
- Tedd, amit a szíved diktál. – szólalt meg egy szomorkás hang. Édesanyjának rég elfeledett hangja volt.
- Nah még te is, átkozott szuka! – levágta az utolsó szellemet is.
- Neeeeeeeeeeeem! – Kiáltott fel Mamlasz és eleresztette a kardot.
MAMLASZ, LÉGY HŰ SZÍVEDHEZ! NE FELEDD, HOGY KI VAGY. NE ÁRULD EL NÉPED, BECSÜLETED ÉS HITED. EMLÉKEZZ! EMLÉKEZZ, HOGY KI VAGY, S MIRE ESKÜDTÉL!
Mamlasz az utolsó imát mormolta. A halálba induló paladin fohászát. Kérlelte az egeket, hogy adják kölcsön neki hatalmukat, akár csak egy pillanatra . Egész testét körülvette a tisztaság fehér aurája, kezében egy hatalmas pallos materializálódott, amely aranyszínben csillogott. Őmaga nem vette észre, de a troll sámán tisztán látta, amint az ember lovag hátán két hatalmas, aranyló angyalszárny jelent meg. Imáját meghallgatták az istenek!
- Nem… lich… se ebben az életben, se a másvilágon nem foglak téged szolgálni.
- Ám legyen, HALÁL RÁD! – kiáltotta a lich, és az árnykardot megfogva rohamra indult. A sötétség sikított, örvénylett a kard körül ahogy az előre tört, átszelve a fehér fényt. Egyetlen csapásba sűrítette minden erejét az élőhalott varázsló.
Összecsaptak. A fekete penge átjárta Mamlasz testét, a lich felröhögött.
- Halott vagy kis paladin. Halott vagy, s szolgálni fogsz engem. – suttogta Mamlasz fülébe.
- Soha… soha… – hörögte Mamlasz – ÖRÖK HŰSÉG!
Nem törődve a fájdalommal felemelte kardját, s lecsapott minden erejével. A kard átvágta a lich kezét, belevágott a szívébe, hamuvá égette és teljesen eloszlatta a sötétséget. Az árnykard is eltűnt vele együtt.
Mamlasz melegséget érzett… A fény körbeölelte, felmelegítette szívét, amely olyan régóta üresen dobogott… Elégedettséget érzett. Elfáradt…
Letérdelt… köszönetet mondott a fénynek, kardja átlátszó lett, aztán eltűnt, elenyészett a hideg szélben. Ő mégsem fázott.
Hátradőlt, s nézte az égen a csillagokat. Békésen hunyorogtak ott fennt, s ő oda fog menni rövidesen. Mamlasz mosolygott… annyi sötét év után most felszabadultan, tiszta szívvel, könnyű lélekkel várta az elkerülhetetlent.
Érezte, hogy fogy az ereje. Élete lassan elfolyik… varázslata, utolsó fohászának ideje lassan lejárt… Mindenét, a lelkét ajánlotta fizetségként.
A sámán odavánszorgott Mamlaszhoz, meglátta az ember oldalán tántorgó sebet.
- Sajnálom fiam, nem tudok segíteni. – motyogta az öreg troll. Az ember felnézett rá, arcán derűs nyugalommal. Felemelte kezét és megérintette a trollt. A sámán nem fázott többé, a paladin érintése új erőt adott neki.
- Mondd el, mondd el a társaimnak, mi történt ma. Kérlek, mondd el nekik, hogy mindig van remény. Mindig… Mindörökké…
Mamlasz ideje Azerothban lejárt, utolsó lélegzetének párája gyorsan elillant az éjszakában.
A sámán nézte a lovagot maga előtt. Így, halálában is olyan fenséges volt. A teste még mindig fényben fürdött. A troll ott maradt az ember mellett, őrködött felette, egész éjszaka fohászkodott az elemeknek, hogy fogadják be.
Hosszú élete alatt sosem látott ilyen bátorságot egy embertől. Egy lovagtól. Még a horda között is kevés akadt, aki felérhetett volna vele.
A következő napon megidézte a természet ősi erőit, s emelt egy sírhalmot az ember-lovagnak.
Egy könnycsepp csordult le vén ráncos arcán, ahogy hátat fordult Mamlasznak, és elindult, hogy valóra váltsa az utolsó retripaladin kérését.
Mindig van remény.
Nem nézett hátra. Mindig csak előre.
Előző részek
1. rész: Az Ima – 2. rész: A Nerfbat Lesújt
3. rész: Mindörökké Retribution! – 4. rész: Az Átok
5. rész: Outland
U.i.: Igen, kicsit hosszú wall of text lett. Ez egy alternatív befejezés, nagyon eltér az eredeti végétől. Így sikerült.
Posted in Hírek | Comments (49)
Leave a Reply
You must be logged in to post a comment.